2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A fogyó fény alig egy ujjnyi fenn s a táj csendje oly mély, hogy szinte zengő


A dombon túl eltűnt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem;
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedű zsongó belseje…
 
Jékely Zoltán 1934-es Késő tarlózása október végi, novemberbe áthajló hegedűszó. 
Hatvan évvel ezelőtti október végi szüret a badacsonyi dűlőben. A forradalom előestéjén Nagy Imre ott pihent meg utoljára… Ahogy a hajnali napfény rubintja megpihen egy pillanatra a szőlőtövek között, hogy aztán újabb színeket varázsoljon az égbolt végtelen tavába.
 
Nézem az égbolt végtelen tavát;
milyen színű? – színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok;
az elpusztult temetőn a kövek 
is elfeküdtek – a halál halott.
 
November 4-én, 110 éve született Horváth Imre. 1940-es Októberi tájában írta:
 
A fogyó fény alig egy ujjnyi fenn.
A táj csendje oly mély, hogy szinte zengő — 
s a ritka dér felette úgy pihen, 
mint holt szemén a könnyű csipkekendő. 
 
130 évvel ezelőtt, 1886. november 6-án született Kézdivásárhelyen Bányai János földtanos muzeológus. Tanári diplomát a budapesti polgári iskola tanítóképző természettudományi szakán szerzett 110 évvel ezelőtt, ahol a tizenhárom kötetes Románia flórája szerkesztője, Nyárády Erazmus Gyula és az Afrika-kutató vadász Kittenberger Kálmán évfolyamtársaként – szinte vadromantikus – szerződést kötve, felosztották egymást közt a megismerendő-meghódítandó természet világát. Egyiküknek a fű jutott: ő lett a botanikus Nyárády, másikuké lett a nyű, ő lett a zoológus Kittenberger, a harmadik világ a kűé – Bányai lett a geológus. Abrudbányán, Székelykeresztúron, majd Székelyudvarhelyen tanított. 1931 és 1943 között a Székelység című havi folyóiratot szerkesztette. Megalapította a Borvízkutató Intézetet, expedíciókat kezdeményezett a Hargita kutatására. Mintegy félezer közérdekű írása, több mint száz szakcikke jelent meg. Írásai Erdély földrajzi viszonyaival, a Székelyföld geológiájával és hasznosítható ásványi kincseivel foglalkoztak. A sors iróniája, hogy két legfontosabb megjelent munkája, A Magyar Autonóm Tartomány hasznosítható ásványi kincsei és a Magyar Autonóm Tartománybeli ásványvizek és gázömlések, 1957-ben jelenhetett meg. 1971-ben bekövetkezett halála után dolgozó-szobája az udvarhelyi múzeumban zarándokhelye minden természettudományos ismeretterjesztőnek.
31 éve, 1985. november 6-án költözött végleg virágai közé a legnagyobb magyar növényrajzoló, Csapody Vera. A matematika-fizika tanárnőt 1922-ben kérte fel Jávorka Sándor akadémikus A magyar flóra képekben, az Iconographia Florae Hungaricae illusztrálására. Jávorka egy akvarelljeiből készült kiállításon ismerte fel Csapody növényrajzoló tehetségét, aki továbbra is változatlanul tanított, de ettől kezdődően tanári munkája mellett érdeklődése a növényi ábrázolás felé fordult. 1916-tól a Sacre Coeur Sophianum katolikus leánygimnáziumban (1914-ben alakult Budapesten, a kolozsvári után másodikként) tanította a matematikát és a fizikát. 32 évig volt a leánygimnázium tanára, az utolsó tíz évben az igazgatója. S mikor az egyházi fenntartású iskolák jó részét egy toll-vonással megszüntették, 1949-ben a Természettudományi Múzeum Növénytárának munkatársa lett. Számtalan botanikai gyűjtőúton vett részt. Bejárta a Kárpát-medence minden részét. A begyűjtött növényekről lehetőleg azonnal elkészítette rajzait, akvarelljeit. Hat évtizedes munkássága során rendkívül pontos és természethű – megközelítőleg 12 ezer – akvarellt és 3 ezer táblarajzot készített. 40 éven keresztül, Jávorka Sándor haláláig dolgozott együtt a botanikai tudomány két kiválósága. Ez idő alatt egymást követte a növényvilág megismerését, a botanikai kutatást és oktatást, az alkalmazott botanikai tudományt szolgáló, s a természetet kedvelők részére készült tudományos ismeretterjesztő munkák egész sora. Egyik legnépszerűbb alkotása a Jávorkával közös Erdő mező virágai című műve, amely élőhelyeik szerinti praktikus csoportosításban tartalmazza a növények rövid leírását. 1953-ban Ujvárosi Miklós Gyomnövények könyvének és Boross Ádám mohahatározójának képeit festette. 1961-ben készítette el Színes atlasz Magyarország kultúrflórájához című művét. 15 éven át gyűjtötte és csíráztatta a növények magvait, hogy azok lerajzolásával elkészíthesse a hazai botanikai irodalomban egyedülálló alkotását, a csírahatározót, a német nyelven 1968-ban megjelent Keimlingsbestimmungsbuchot. Legendás mára már a középiskolások számára Simon Tiborral készített Kis növényhatározója: fél évszázadon keresztül tanította növények ismeretére az egész Kárpát-medence magyar diákságát. 1970-től Debreczy Zsolt munkatársaként a többkötetesre tervezett Dendrológiai atlasz összeállításában vett részt. Gyengülő erejével is a készülő nagy összefoglaló műhöz mintegy 4 ezer tusrajzot készített. Élete utolsó napjaiban is ezen dolgozott. Már elmúlt kilencvenéves, amikor kezébe vehette Tóth Imrével készített, a közép-európai díszfák és díszcserjékről írt határozóját, A Colour Atlas of Flowering Trees and Shrubst. Vera néni önmagáról szakmai pályájának csúcsán is szerényen így vallott: „…én mindig azt mondom, hogy növény-rajzoló vagyok, tehát nem művész, s nem is tudós, hanem a természetnek egy alázatos másolója. Az én munkám a megfigyelés és a valósághoz hű visszaadás.”
 
Az édesanyámnak küldött aszparágusz-akvarellje asztalom felett őrzi emlékét.
 
A kerti fák közt álmatag ődöngött
Az ősz, s szelíd és hervadt illatú
orsójából a szőke, szomorú
Fák hűs hajába bús parfőmöt öntött.
 
S a billentfejű, nagy, komor fatönkök
Hallgatták, hogy zokog a halkszavú
Szél, mint egy arany flóta, mint a bú,
S távozó léptek messze zaja döngött.
 
Veszem a szót a 88 éve, 1928. november 7-én meghalt Tóth Árpádtól, a szomorúság költőjétől. A vén magyar hegyével biztatlak Téged is, kedves Olvasóm, ősz hegyek csodálatára.
 
A vén magyar hegy csöndes és borús,
Hervadt piros levéllel koszorús,
Az őszi nap rubinttal gyújtja fel,
S a szőlőfürt a csöndben énekel:…
*
Az este csöndes, elmúlt a szüret,
A felhők bús járása alacsony,
A vén szőlőhegy zordan felmered,
Viharra vár a néma Badacsony.
Őszi villámok sárga fénye lobban,
S az avaron rubint gyíkokat űz,
És felneszel, s dúdolni kezd titokban
A hegytetőn rakott venyigetűz…
Őszi tüzek rőt lángjába révedve, maradok kiváló tisztelettel. 
Kelt 2016-ban, az ’56-os forradalom leve-rése után hatvan évvel
 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató