Hajója az égtájak felé szabadon kiterjed. Oszlopa nappal fény, éjjel örvendetes álom. Falai építtettek világ kezdetekor. Alapzata ezerszínű virággal vagyon kirakva, és bogarakkal, mint millió mozaikkal, amelyek az életörömtől néha előre futnak és hátra. Mennyezete kék némely napokban, s rajta a fények apja ragyog, vagy a gyermekes csillagok nagy serege. S más napokban hamuszínű eme templomnak kárpitja, vagy éppen feketekék acélos a színe, és tikkasztó illatok és égi harangok jelzik ilyenkor, hogy prédikálni fog a nagy Papi-fejedelem.
Csodálatos templom!
Oltárán harmat a neve a bornak. Orgonáján szellők játszanak lágyan, vagy szelek játszanak tomboló gerjedelemmel. Szertartásának a nyelvén az emberek és az állatok és a növényfélék és a föld egyformán beszélnek. Mély, mint az ismeretes tengerek együtt. Magas, mint a végtelen űr, és tornyának tetején eleven angyal trombitál.
Felséges templom!
Ez a havasi mező.
December első dekádjának végén hívom segítségül Tamási Áront, a várakozásban felidézendő a nyár itthagyott emlékét.
Miközben
Fölém borul a nagy fák némasága,
amint a hajnal hűvösében járok.
A köd fehér hullámában fürödnek
kései rózsák, hervatag virágok.
A léptem után zizzenő avarban
haló levélkék elmúlást zenélnek,
a világ fájó titka már kitárult,
hogy mindent fel kell áldozni a télnek.
Fésűs Éva Tüzet viszek versét adventi ajándékként kaptam, s úgy is adnám tovább. A Dörmögő Dömötörben megjelent verseit még majd 60 éve nekem olvasgatta szépnagynéném, Az ezüsthegedűt már én olvastam lányomnak ’90 előtt a Vulkán utcai tömbházlakásban, az Ajnácska meseregényét most kapja majd kezéhez az olvasás mesterségével ismerkedő legnagyobb unokánk.
Vigasztaló szépségek. Vigasztaló, hogy az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára felvette a népzene Kodály-módszer szerinti megőrzését a szervezet Szellemi Kulturális Örökség Bizottsága addisz-abebai december elsejei közgyűlésén. Lényege: a zenei örökség megőrzésének előfeltétele, hogy az ez iránti fogékonyságot kora gyermekkorban – sőt már kilenc hónappal a születés előtt – fejleszteni kell.
Csendes várakozásomban – negyedik unokánk, Iringó, éppen két napra érkezett a Kodály-módszer elismerése után – levelet kaptam kedves ex-zilahi ismerőstől, Mátyás Helgától, aki tanári katedráját hagyta ott a gazdálkodó életmódra váltás kedvéért. Mintegy indoklásképpen idézte levelében Györffy Istvánt 1942-ből.
Hadd feleltessem a kodályi gondolatra e sorokat.
A hagyományos népi műveltség kerek egész – a falusi élet minden vonatkozására kiterjedő – művelődés. Nem nyolc-tíz tantárgya van, mint az iskolának, hanem száz és száz... A parasztember a legapróbb részletekig ismeri háziállatait, a talajnemeket, az időjárást, tud szerszámot csinálni, házat építeni, halászni, vadászni, háziállatot tenyészteni, földet művelni, embert, állatot gyógyítani. Ismeri a füveket, fákat, madarakat, bogarakat és azok természetét, hasznát, kárát. A nap állásából, a csillagok járásából megmondja az időt. Tud mesélni, dalolni, táncolni, játszani, fonni, szőni, varrni, főzni… Sok csínja-bínja van ennek a falusi, paraszti életnek es.
Benne él a természetben, annak kalendáriumát olvasni tudja. Hasonló szellemiségben él párjával kint a hegyen, hegyi emberként ismerősöm. Onnan kívánt áldott ünnepeket a néprajztudós gondolatával a Balaton-felvidék egyik tanúhegye, a Csobánc alól.
Tamási Áron idézett művében ugyanott, a Szűzmáriás királyfinak ugyanabban a fejezetében írta volt:
(…) Szomorú templom!
Falai feketén merednek a magosba, és elmúlás árad belőlük az égtájak felé. Oszlopai nappal keseregnek, és éjjel halálfejet izzadnak ki magukból. Alapzata bánatföld, és szomorúság felhői gomolyognak kárpitján. Jajból vannak benne a szenteknek szobrai, és sóhajjal futtatottak díszei.
Siralmas templom!
Könnyek permeteznek földjére a magasból, és a világteremtő hitnek törmelékei szolgálnak tömjén gyanánt. Millió virágjának feje lekonyult, s levegőjében a szép kicsi madaraknak elsorvad a melle. Benne a fény pusztulást hirdet, és a mélységből mindenütt siralmak moraja hallszik.
Jaj, gyötrelmes templom!
Ez a havasi mező.
Jut eszembe mindez keserű számszéli fintorral. Keserű fintor, hogy december elsején ugyanakkor és ugyanott az UNESCO közgyűlése úgy döntött, hogy nem veszi fel a világörökségi listára a csíksomlyói búcsút – azt a sok évszázados pünkösdi zarándoklatot, amelyet évtizedek óta félmilliós emberáradat éltet a nyeregben, a szentmise helyén.
Bukarest azon nyomban megköszönte az UNESCO-közgyűlés döntését. (Ferenc pápát két év múlva látná vendégül Bukarest – kötném hozzá a másik hírt…)
Nem marad semmi vigasztaló szépség,
a szürkeség a színeket belepte,
bús ködfolyókon elúsznak a virágok,
s mindent veszít, kinek nem volt szüretje.
Ezért oly mély a nagy fák némasága,
és még nagyobb a csend itt bent szívemben.
Ez mégsem a lemondók hallgatása,
az élet teremtő csendje árad bennem.
Várakozás, havasi csend, valahol az Ady által megénekelt erdei Krisztus-kereszt mellett az erdőn, havasi rét felé menet. Vasárnap jómagam is elballagok hát egy keresztet tenni megmaradásunk zálogaként, erre biztatlak Téged is, kedves olvasóm.
Hideg a hajnal, de nékem az égen
örökké éltető Napom van!
Halálos tél elébe, jég elébe
tüzet viszek az álmodó fasorban.
– fejezi be versét Fésűs Éva.
13-án Luca napja. Ekkor kell kezdeni a Luca-szék összeeszkábálását. Erre ráállva karácsony böjtjén meglátni a boszorkányokat. De ki meglátja, csak úgy szabadul előlük, ha menekültében mákot szór elébük. A boszorkányok szemenként szedik kötelességből fel a mákot. Babona ez, persze. Ez is babona.
De vajon mai boszorkányainkat ki látja meg, s van-e elég mákunk a jövőbe meneküléshez?
A ma boszorkáit mákkal kábítva, születés előtti történésekkel áldva és megverve, szűzmáriás királyfi havasi mezeje felé ballagtomban tüzet vinnék magam is a telet álmodó fasor káprázatos és szomorú templomában.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
