A természet kalendáriuma (CLXXXI.)

Te meg fogsz halni. Ők meg állni fognak

komor trachytba dermedett titoknak. 

 

Ne higgy nekik. Csak játszanak tevéled,

csak hitegetnek némán, hogy nem élnek. 

 

De én kilestem: csalfa óriások,

nappal halottak, éjszakára mások.

 

Olyankor bennük döngő ritmus éled,

olyankor súlyos titkokat cserélnek:

 

„Láttad? – vetettek.“

                     „Holnap újra vetnek.“

"Temetnek.“

           „Vetnek. “

                    „És megint temetnek.“

 

Hajnal felé a harmatos homálynak

pünkösdi rózsa-szirmokat dobálnak. 

 

Majd, mint akit tündér varázsa ver meg,

pazarló karjuk újra visszadermed. 

 

S feszülnek újra: végtelennek őre,

                  s hidegen néznek le a temetőre.

 

Áprily Lajos sokszor megénekelte A hegyeket. E verse 1923-ban íródott. 2003 óta december 11. a hegyek nemzetközi napja. A cél: felismertetni, milyen alapvető szerepet játszanak a hegyek életünkben.

A csillagos égen a σ-Hydridák (szigma-Hydridák) december 12-i maximummal kevés, a Geminidák pedig az Ikrekből december 14-i maximummal – akár óránkénti 120 felvillanással is – várják a meteorvadászokat. Kedvez az éjszakai szemlélődésnek, hogy az égi kísérőnk éppen újhold után csak vékony sarlóját lámpáztatja az égen.

Luca napja ha sárban jár, a karácsony hóban áll.

 

– tartja a mondás. Valamikor, az ötvenes-hatvanas években december 13. körül már nyári rétek mézillatába burkolózott az ebháti lakásunk konyhája. Karácsony előtt édesanyám jobbára csak ilyenkor engedhette meg magának, hogy süteményeket készítsen. Máskor nem jutott ideje rá. Szegfűszeg fanyar aromája, ritka szerecsendió csípős illata is keveredett hozzá, s békesség a mindig hamar hulló tűjű lucfenyő alatt. A napi sütés-főzés befejeztekor az éppen lehullott luctűket a még meleg kályhalapra szórtuk, s a felperzselődő levelek – idézve nyári tábortüzek hangulatát – kilehelték semmivel össze nem téveszthető gyantaillatukat. Ezért szeretem ma is jobban minden más fenyőnél a lucot – az erdélyi fenyvesek zömében erdőalkotó Picea excelsát.

December 14-én, 1883-ban született Tompa László. 

 

Mily szörnyű súllyal nyomja a tél a földet!...

Terhét a fák is görnyedve nyögik.

A házak szinte megrokkannak alatta.

De azért csak állnak és várják a tavaszt.

Míg havat pallva a Budvár körül

Sors szele sír... A sietve leszálló

Szürkületben titokzatos árnyak

Sunnyaszkodnak bokortól bokorig – 

Most minden cserje, domb rajzó mese-méhkas!

 

– írta Tessitori Nórának 1923-ban az Erdélyi télben –

 

Hallom, s hallgatom én is, tudva: ezalatt

Valahol tehetetlenkedő orvosok közt

Tátog levegőért a megszületni nem tudó

Gondolat,...

... – Elég, hogy maradok,

A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz?

Míg havat pallva a Budvár körül

Sors szele sír...

 

Sors. Mint az e költemény világra ébredése után egy évvel, 1924-ben, december 15-én született Papp Ferencé, a mára szinte elfeledett vásárhelyi íróé. Számomra a természet, a hegyek rejtett rezzenéseinek első regénybeli feltárója volt az 1953-ban megjelent Acélfogak regénye, nem a sematikus szocializmus dicshimnusza. Papp Ferenc nem vigasztal a beteljesedő boldogságról szóló tanmesékkel, hanem kesernyés történeteket mond olyan emberekről, akik sok mindenre képesek, csak arra nem, hogy a mások boldogtalansága árán legyenek boldogok – idézem Földes Lászlót, legavatottabb kritikusát. A helytállás ára életében is a lemondás volt. Annak is több mint húsz éve már, hogy megjelent – tudomásom szerint – utolsó kötete, az Amikor a kutya megkerül a Mentornál, 1994-ben. Akkor írta  ezeket a sorokat:

 

És jó húsz évvel utolsó kötetem megjelenése után – a Részeg vadőr 1972-ben jelent meg – magam is eltűnődtem a leveleiket rám hullató őszi fák alatt: Valóban másként kellene látnom? – saját írásairól beszél – Miért? És miért nem látom másként? ...a magyarázatot már harminc évvel ezelőtt leírtam egyik könyvemben: „...a bejárat fölé erősített szarvasagancs tizenkét hegyes ágán sistereg a sebesen áramló levegő. A koponya hamuszürke, repedezett, varratai szétnyílnak; szürke az agancs is, hajdani meleg, barna színét elhordta a szél, elmosta az eső, megölte a hó és a fagy... Három kopott lépcsőfok vezet az ajtóhoz, kis mélyedéseket vájt beléjük az agancsról lecsepegő esővíz. Amikor majd kicserélik, új mélyedések keletkeznek a lépcsőn, mert az új agancsnak más lesz a terpesze, másként hajlanak az ágai, és a vízcseppet a maga módján ejti le: mindig pontosan oda, ahová első ízben ejtette.“ Hát ezért. Mert még nem cseréltek ki. Vagy mert akkorra már magamtól kicserélődtem: azaz, megmaradtam a tapasztalat szerint változó hitéhez változatlanul ragaszkodó embernek.

 

Sors. Az erdélyi hegyek sorsa. Ugyancsak 1923-ban íródott, Kós Károlynak címezve, Áprily méltán idézett hegyverse, a Tetőn:

 

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.

Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

 

Időkbe látó meztelen tetőjén

tisztást vetett a bujdosó verőfény...

 

Távol, hol már a hó királya hódít,

az ég lengette örök lobogóit.

 

Tekintetem szárnyat repesve bontott,

átöleltem a hullám-horizontot,

 

s tetőit, többet száznál és ezernél –

s titokzatos szót mondtam akkor:

                                            Erdély.

 

Jómagam is Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekre mentem. Hasonló jókat kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2015-ben, decemberi holdfogytakor, a hegyek napján.