Nád bugája, gyékény torzsája s apró téli almák bája. A héjjakút mácsonya terméses kórója csak háttér, de nélküle nem teljes a kép.
Kusztos Endre akáca ácsorog itt az út mentén
Arisztotelész kérdése ébreszt ma reggel.
Ki az, ki azt kérdezi, hogy miért tetszik a szép?
Nos, az, aki nem lát. Csak néz.
Nád bugája, gyékény torzsája s apró téli almák bája. A héjjakút mácsonya terméses kórója csak háttér, de nélküle nem teljes a kép. Az akác fakult sárga leveleire emlékszik a kép, a fiatal husáng ősz feledte, tél gyötörte lombja belejajong az érkező sötétségbe. Keresd, nézd, bámuld, csodáld.
Békesség nyomasztja a tájat. A kis tavat az árválkodó nád mellett békabuzogányok foszlott zászlai lengik körül. A fagy szorításából éppen felengedő víz beleborzong. A hidegből meleg szobába behozva majd a gyékény torzsavirágzatáról a leheletvékony zúzmara csillogó vízcseppekké olvad, s a nád bugája is megkönnyezi a lassan búcsúzó telet. Vagy tán e vegetatív lét szimbolikájának nagymesterét? Hideg van. A hajnali dér mínuszai ránehezülnek a tájra. Az erdő avarján békésen pihen a fehér határtalanság. A nap tétován keresi helyét kelet felé, de a lassan gomolygó köd el-eltéveszteti fénysugarai biztosnak tűnő útját. A tavacska körül lappangó pihegésük mire álmodik tavaszt? Madárdalra, anyaföldbe kapaszkodó fák gyökerére. Kusztos Endre akáca ácsorog itt az út mentén. A kivágott fa évgyűrűi belefeketültek a nemlétbe, a geszt közepére mácsonyapalánták horgolnak zöld csipkét, s felisszák a halott életet adó nedveit. Az elhanyatlott törzs oldalából új élete fakad a szívósságnak: süvölvény husáng győzedelmes lombja pereg a holt törzsre. Mintha csak ő álmodta volna. Szénbe, tusba, diópácba varázsolt fekete-fehér metaforáit – ahogy Nagy Miklós Kund rezdüli léte értelmét – legutóbb még a bánffyhunyadi parókia kiállítótermében láttam, ahogy unokaöccse azokat előteremtette a félfeledettségből.
A télutó bizonyára sehol a világon nem valami népszerű időszak, a sápadt északiakat pedig különösen megviseli a fényhiány. Jellemző, hogy mindenki hallgatásba burkolózva issza reggeli kávéját, nagyokat sóhajtva mellé. Ilyenkor nem szégyen elkésni, fáradtnak lenni, fájós végtagokra panaszkodni, vagy karikás szemekkel bámulni a semmibe... Az ifjúság körében egyre népszerűbb Bálint-napi piros rózsák és csokiszívek látványa egyáltalán nem hatja meg a letargiás felnőtteket, akik már csak a szabadnapoknak és a hétvégi pihenéseknek képesek örülni a lélekölő télutó véget nem érő időszakában – írja Veress Mária Svédországba szakadt ökológus és szépíró barátnőm a skandináv februárról.
Megírtam volt már, számomra sem tavaszköszöntő szerelemünnep február 14., Valentin-nap, még Bálintként sem. Ha az ember benne él e tájban, természetével lesz rokon, s itt a Kárpát-medencében a szerelmes tavasz márciussal érkezik.
A február 19-i zabálócsütörtök – lánynevén torkos csütörtök – viszont élő hagyomány nálunk. Ekkor kezdik készíteni a farsangi ételeket. Gyakori a tyúkhúsleves, főtt marhahús hagymamártással, töltött káposzta, kocsonya, kolbász. A fánk elmaradhatatlansága mindenkori abosfalvi emlékem erről a téli homályból kikecmergő tavaszelőről.
Rövid távon lehet homályban járni, de hosszú ideig lehetetlen. Aki világosságban jár, annál diadalra jut az igazság. De a világosságért meg kell küzdeni
– idézem e fura tavaszban a február 25-én, 1888-ban Marossárpatakon született Tavaszy Sándort. A református püspök, teológia- és filozófiatanár, az Erdélyi Helikon tagja több irodalmi és művelődési egyesület szellemi irányítója volt a két világháború közötti időszakban, nagyon nehéz időkben. Ezért a munkásságáért, a magyar művelődés fellendítésében szerzett kimagasló érdemeiért 1940-ben Corvin-koszorúval tüntette ki Horthy Miklós Berde Mária, Tamási Áron, Kós Károly, Nyirő József társaságában.
Tucatnyi könyve, 800 tanulmánya és számos cikke közül most az 1938-ban az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában megjelent Erdélyi tetők című kötetét veszem le képzeletem könyvtárpolcáról. Görgényi-havasok, Hargita, Nagy- és Kis-Csomád, szolcsvai búvópatak, Radnai-havasok, Cibles, Detonáta, Gyalui-havasok, Vlegyásza, Jád völgye, Királyerdő, Tordai-hasadék – csak néhány tündérsóhaja e kötet honszerető és -féltő színhelyeinek.
1937–1945 között az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke volt. Székfoglaló beszédében fogalmazta meg:
Én a turistaságot a honismeret tudományának tekintem. Azt a földet, melyen élünk, akkor szeretjük igazán, ha szemtől szembe ismerjük is azt.
E szemtől szembe ismeret terhével megáldva, s hasonló jókat kívánva, maradok kiváló tisztelettel:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
