2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Narcissus poëticus


Orbán éjszakája tiszta,

most lopakszik a fagy vissza.

Orbán napján ritkán még megtréfál az időjárás, félik is napját a szőlészek, hiszen nem tudják, mire ébredhetnek. 

Ha Orbán nevet, a szőlő sír.

Ha sokat dörög, jó esztendő lesz.

Lényegében a három fagyosszentek rugdalózása ér idáig, ebből juthat Orbánra is. Szent Orbán napján, ha a szőlő virágzik, vagy már elvirágzott, a még zsenge hajtások, kacsok, fürtök a talaj menti fagyban reggelre megfeketedhetnek.

A szőlő virágzása akkor kezdődik, amikor a tavaszi hérics már kezdi ledobni napsárga szoknyáját. Ma pillantottam meg az első pőrére vetkőző héricsvirágot. Nagy, sárga, feltűnően szép virága szinte vonzza az ember tekintetét. Ezért is kapta már az ókori görögöktől az Adonisz virága nevet. A monda szerint Mürrha fiának nevelését Perszephonéra bízta a szerelem istennője, de mire Adonisz legénnyé cseperedett, az alvilág királynője annyira megszerette, hogy nem akarta visszaengedni a föld felszínére. Zeusz úgy tett igazságot Aphrodité s Hadész felesége között, hogy a férfiszépség ifjú istene minden év harmadát töltse Aphroditéval, harmadát Perszephonéval, utolsó harmadát pedig ott, ahol ő kívánja. Adonisz pedig az év kétharmadát Aphroditéval töltötte. Aztán egy vadkan halálra sebezte. (A vadkan okozta halál ugye nem ismeretlen a magyar irodalomban kicsit is járatosok előtt?) De a női szépség istennőjének kérésére Zeusz megengedte, hogy Adonisz halála után is minden évben hat hónapig a földön éljen. A tavaszi hérics valóban fél évig él csak a föld felett, de minden tavasszal aranysárgára festi féltenyérnyi virágaival az április végi-május eleji napsütötte domboldalakat.

Mezőnyi virágszőnyege már bizonnyal elvirított Pócsfalva fölött is, a Redáncban, ahova szíves vendéglátóként hívott idén is egykori tanárkollégám. 

„A legszebb és a legcsodálatosabb dolgot azonban messze a havasi fennsíkon láttam, amikor június első felében oda is elvitt apám. Amikor mentünk ugyanis az óriási mezőben, az erdők fölött, úgy láttam egyszer, mintha a távolban mindenütt patyolatfehér lenne a föld. Először azt hittem, hogy csak fehéret káprázik a szemem, de ahogy egyre közelebb mentünk, mégis igaznak kezdett tetszeni, amit láttam.

– Ott mi van? – kérdeztem apámtól.

– Ott kápolnavirág – mondta apám.

– Mindenütt?

– Mindenütt!

Nemsokára odaérkeztünk, s hát valóban, ameddig csak ellátott a szem, ott mindenütt kápolnavirág volt, vagyis patyolat nárcisz. Úgy nőttek vadon milliószámra, mint az égen a sűrű csillagok; s amíg keresztülmentünk azon a nárciszmezőn, azalatt annyi illatot szagoltunk, hogy még egy hét múlva is éreztük, és mentünkben mindenütt láthatatlan nárciszmezőkre gyanakodtunk.”

Így írja le első találkozását a Narcissus poëticus-szal a Bölcső és bagolyban Tamási Áron – éppen május 26-án, 1966-ban indult vissza szülőfalujába nárciszmezőnézni örökre.

Az ógörög Narkisszosz Képhiszosz folyamisten és Leiriopé nimfa fia volt. Sok nimfa beleszeretett a boiótiai ligetekben vadászó, szép arcú és szép beszédű ifjúba. De ő mindenikük szerelmét visszautasította. Az egyik nimfa, Ekhó, azonban nem törődött bele kikosarazásába, s Nemeszisznek, a bosszúállás istennőjének tett panaszt. Nemeszisz meg is hallgatta, és teljesítette a kívánságot: ne szeressen a szép fiatalember senki mást, csak önmagát. Amikor Narkisszosz vadászat közben egy folyó partjára ért, és inni akart, belenézett a folyótükörbe. Ekkor pillantotta meg önmagát, és azon nyomban magába szeretett. Egész nap ott maradt, de hasztalan próbálta magához ölelni tükörképét. Ugyanazt a kínt élte át, amit a nimfák, amikor nem kaphatták meg. Reggelre Narkisszosz helyén az odasiető nimfák már csak néhány patyolat szirmú virágot, nárciszt találtak. Virága azóta is az önimádat jelképe. Enyhe ívben önmaga felé hajló sziromleveleivel – mintha az önimádat jelképe lenne. Hogy Linné miért éppen a poëticus – költői – névvel illette keresztelőjén, talán magyarázatra sem szorul.

Hát ezért nem illik nárciszt vinni vendégségbe.

Jómagam is a késő tavasz másik virágcsodájával érkezem hozzád vendégségbe, kedves Olvasóm. Képét a Békási szurdokból mentettem fényképezőgépemre még évekkel ezelőtt. Az erdélyi májvirág (Hepatica transsilvanica) csak a Keleti- és Déli-Kárpátok növénye, a védett fajok vörös listáján találjuk. Mária Terézia korában még, éppen különleges kék színe miatt, a bécsi udvari bálok kedvenc dísznövénye volt.

Maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2013. május 25-én, Orbán napján. 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató