A természet kalendáriuma LXVII.

Harminchat évnyi repülés után az első Hajóutas elhagyta a Naprendszert. Az emberiség a Voyager-1-gyel kilépett a csillagközi térbe.

Itt kell hullatni virágom

Harminchat évnyi repülés után az első Hajóutas elhagyta a Naprendszert. Az emberiség a Voyager-1-gyel kilépett a csillagközi térbe. A két Voyager feladata a külső bolygók megfigyelése volt. A Voyager-1 valamikor 1979-ben haladt el a Jupiter mellett, s megközelítette holdjait, az Amaltheát, az Iót, az Európát és a Ganymedest is. Először készített felvételeket a Jupiter légköri örvényéről, a Nagy Vörös Foltról, felfedezte a Jupiter gyűrűit és 14. holdját. 1980-ban a Szaturnusz holdjait, a Titánt, a Rheát, a Mimast, a Dionét, az Enceladust, a Tethyst és a Hyperiont látogatta sorra. A két Voyager 1989-ben eredeti küldetését befejezte. Azóta is közel 60.000 km/óra sebességgel száguldanak tovább. A Voyager-1 2011 áprilisában a Naptól számítva 116 csillagászati egységnyi távolságra volt. Egy csillagászati egység megközelítően a Nap–Föld távolság, ekkora utat a fény 8,33 perc alatt tesz meg. S bár egy éve haladt át a Naprendszerünk körüli iongázfelhőn, a helioplazmán, s lépett ki a csillagközi térbe, a kutatók csak most rendelkeznek perdöntő bizonyítékkal erről. A szonda már 19 milliárd kilométerre jár a Naptól, s 38.000 év múlva halad el a Naprendszerünk közelében levő első eső csillag – a gyenge fényű AC+79 3888 katalógusjelű nap – mellett, a Kis Medve csillagképben.
Tervezői arra az esetre is gondoltak, hogy netán idegen civilizációk találkoznának a szondával. A fedélzetén egy aranybevonatú lemezt helyeztek el. Rajta a Föld 35-féle természetes és az ember által keltett mesterséges hangjával: gyermeksírás és nevetés, 55 – köztük magyar – nyelvű üdvözlet, Mozart Varázsfuvolája és pigmeusok éneke... A lemez 2 cm2-es területébe mintegy 0,26 nanocurie (kb. 10 Bq) aktivitású ultratiszta urán-238-at helyeztek el, aminek bomlásából megállapítható a szonda felbocsátási ideje.
Harminchat év. 1977. szeptember elején, amikor elhagyta, éppen készülődtem volt harmadik iskolaévem megkezdésére a szőkefalvi általános iskolában. Feleségemet nemhogy nem ismertem, létezéséről sem tudtam. A Somostető alatt a nyári színház még állt, s kissé lennebb a nagy körtefa is. Innen akkortájt még szép síúton juthattál le a kisszerpentin tetejéig.
Ma? Ebek harmincadján az egykori nyári színház betonmaradványa. Alatta, körbe pompázatosnál pompázatosabb házak... És gaz, gyom mindenütt.
Az egyik invazív gyomfaj az aranyvessző. Harmadszázaddal ezelőtt még csupán dísznövényként tiszteltük az Amerikából származó Solidago virgaureát. A júliustól késő őszig virágzó impozáns növény sárga fészekvirágzatai félhold alakú fürtökben ívesen görbülnek hátra. Vágott virágként hosszú szárú íves virágzatai ma is ott díszelegnek a nagypiac virágsorán.
Rizomával szaporodó, évelő növényünk virágpora a nyálkahártyákat irritálja, s kaszattermésének repítőszőrei is allergének. Széles tűrőképességű, gyorsan szaporodó, agresszívan terjedő, tájidegen faj. Maros menti nádasokat, vizes élőhelyeket veszélyeztet. De gátolja a Somostető tölgyesének hosszú távú fennmaradását is, mivel az aljnövényzet szerepét átvéve, magas, sűrű populációi elvonják a fényt a talajról, megakadályozva az újulat kialakulását. A védekezés ma már szinte lehetetlen ellene. Eleve nem lett volna szabad parlagon hagyni a tájsebeket: megmunkálatlan termőföldeket, feltúrt talajokat, építési telkeket. Ezeken a talajfoltokon megerősödve hatolnak be a természetes zárótársulások belsejébe, kiszorítva a honos növénypopulációkat.
Szép, agresszív gyomunk szaporítását – együtt a parlagfűvel, selyemkóróval bálványfával – ha időben tiltották volna, a mai állapot elkerülhető lett volna.

„Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmúlt a sok víg nap,
Ezer színes ábránd,
Elmúlt a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.

Elmúlt minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom.

Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja, – talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat,
A búcsúzó illat.”

Dsida Jenő A rózsa panaszában búcsúztatja így a nyarat. Jutott eszembe a vers a minap, amikor az utcaszéli virágárus nagy csokornyi rózsát nyomott a kezembe.
– Vigye, ingyen adom. Hervad már, de a szirmait meg lehet szárítani – mondta.
S eszembe ötlik, hogy harmadszázadnyi ideje is elmúlt, amikor üknagynéném hosszú évek alatt megszárított rózsaszirmait kis selyem párnahéjba varrta nagyanyám. Az egykori postáskisasszony utolsó kívánsága volt, hogy feje alá tegyék, mikor utolsó útjára kísérték volt a kutyfalvi temetőkertbe.

Kelt 2013 rózsaszirom-hullásos őszkezdetén, harminchat évvel az első csillagközi Hajóutas elröppente után.