Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
„Városunkra és magunkra néző dolgot irok itt immár.
Mig ezek a dolgok eltelnek Erdélyben, ez alatt a buza drágodni kezde az országban, főképpen erre ki Kolosvár felé; mert a vármegyéket pusztitotta és égette vala el az hajdu, és a ráczok inkább. A székelységre és a Bárczaság felé nem bocsátotta őket Básta.
Az én apám Nagy Szabó János az elmult karácson tájatt, hogy Konkolyt Régennél megverék, legottan felkészült minden házanépével s gyermekével, és többen is a városi főemberek; és látván, hogy e télen a had, ugymint a Sigmond pártja, itt Vásárhelyt telel, és azokkal együtt lakni nem jó – mert a szerencse is kettő – itt hagyák azért a várost, s fogának fársángra a székelységre, és ki imitt s ki amott kerese magának lakó-helyet az hol teleljen. Ekkor víjják vala Besztercét német számára.
Mi azért vagy három szekérrel el fogánk szinte Háromszékre, és ott teleltünk Ilyefalván a Kónya Elekné házában, bérben. A tél elmulván, hallók, hogy valami csendes állapot vagyon ide haza; és csak az idő tájatt, hogy a fejérvári harcz volt, kijövén és házunkba beszállánk, és látók, hogy sokan a város népe haza jött, nem sok vagyon szélyel benne.” – olvasom az 1601-es esztendő teléről Nagy Szabó Ferenc „Memoriálé”-jában. A vitéz szabómester 1659. január 19-én, a tatár betöréskor városunk védelmében halt hősi halált. Munkája, melynek „Emlékezetül hagyott irás” címet adott, 1580 – 1658. között Erdély legviharosabb korszakának eseményeit tárgyalja. Legfőbb érdeme, hogy a művelt polgár, az akkori középosztály érzelmeit s felfogását tükrözi.
Mintha csak ebből az időből köszönne felénk a Pál-napi rigmus 25-én:
„Pálfordulás, ha tiszta,
Bőven terem mező, puszta,
Ha szeles jő, hadakozás,
Ha ködös embernek sírt ás,
Ha pedig havas vagy nedves,
Lesz a kenyér igen kedves.
Ha fényes Szent Pál,
Minden termés szépen áll,
Ha Pál fordul köddel,
Jószág hullik döggel.”
Igazát ne a természetben, hanem az akkori sanyarú életű Erdélyben keressük.
„Vígan egyél és mulasd az esztendő elejét, de Vincére és Pálra vigyázz!” – szól a régi intés. A Vince-napi rigmusnak talán több igaza van:
„Ha megcsurran Vince,
Telik majd a pince.”
22-én szőlősgazdák figyelik az időjárást. Szent Vince, a vincellérek védőszentje, hispániai vértanú volt, kit halálra kínoztak a keresztény üldözések idején. De Vincét még a halálban sem lehetett legyőzni, a természet erői is védelmezték meggyalázásra kidobott testét. Vince évről évre erőt vesz a tél hatalmán.
„Beh jó világ a hóvilág,
De csak meleg szobában;
Virúlhat kinn a jégvirág,
Ha kézben telt pohár van!
Fel is köszöntöm tél apót,
Hogy újra visszatére:
Terítsen enyhe takarót
Vetésre, venyigére;
Vidor tavasz keljen nyomán,
Nyár is, ősz is dicsérje,
S jó új bor és kenyér után
Hálánk híven kísérje.”
– írta volt épp 120 éve az 1826. január 25-én Kolozsvárott született Gyulai Pál a Télen című versében.
„Az egész táj egy hótenger,
Rajt' egy-két bágyadt sugár,
De nyugodt, mint öreg ember,
Akinek nincs vágya már.
Lomb, virág és víg madárdal
Eltünt, mint a szerelem;
Az emlék is lassan elhal,
Száraz kórón s levelen.
Nyári hő és enyhe éje
És villám elköltözött,
Mint a becsvágy szenvedélye,
Küzdve annyi vész között.
Minden nyúgodt és kifáradt,
De nem vénség ez s halál,
Ami nyugszik, újra támad,
És tavasz, nyár visszaszáll.
Csak te vagy más, oh emberszív, –
Tél ha egyszer béhavaz,
Hiú vágyad hasztalan vív,
Nincs számodra új tavasz!”
Higgyünk benne, hogy az öreg Gyulai Pálnak utóbbiban nincs igaza!
Kelt 2013. január derekán, amikor már növedeznek a fény percei
Kiváló tisztelettel,
Kiss Székely Zoltán