Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Február végén megérkeznek a bíbicek, sőt már első gólyát is köszöntöttek az idén Fekete István Tüskevárában. Virágzik a mogyoró, talán éppen a szőkefalvi református parókia kertjében is. Van annak már harmincöt éve is, hogy Gyula bácsi, az öreg református lelkész, dicsérve a tavaszt, invitált belső szobájába, s ott büszkélkedett nekem mogyorósával. A szoba falán a Feszty-körkép olajnyomata. Kopottsága volt árulója: valamikor a kilencszázas évek elején készülhetett. Ritkán lehetett látni az idő tájt hasonlókat. S alatta egy égszínkék aranysávos zászló, nyolcágú arany nappal s halovány telő holdsarlóval.
Reménységem s bizakodásom, hogy a csíkszeredai Erőss Zsolt az idén feljut a világ harmadik legmagasabb csúcsára, a 8586 méteres Kancsendzöngára, s ígérete szerint magával viszi ezt a zászlót is.
Még napokra elborul az ég, s a csodálkozó hóvirágok a havas esőben meghajtják fejük. Riadt feketerigó tojó árválkodik mögöttük. Tavaszt remél, telet temet. Áprilyval búcsúzik a hótól.
„Maholnap eltűnsz, kedves hó-alap,
mely – hogyha nem kúszott a köd reád –
beintettél hozzám az ablakon,
mihelyt széthúztam könnyű függönyét.
Mutattad a víg szajkó mese-kék
s a bús pirókok vér-szín tollait,
a megriadt nyúl szökkenéseit,
őzek futását, büszke szarvasét,
s ha jártam süppedős ösvényeden,
a csodaszarvú muflon lábnyomát.
Elűztél gondot, téli mélabút
s ajándékodtól vissza-visszatért
az életemtől elfutott öröm.
Eltűnsz s fényes fehérséged helyén
csak bokros, barna domboldal marad,
mely rejti majd az illanó vadat
s meg nem mutatja járásuk nyomát
mohos gyeppel benőtt ösvényeden.
S szegényedem. Megint szegényedem.”
Hegyi ember, gyergyószent-miklósi születésű az a költőnk is, aki a legcsupaszabb tájból is ki tudta muzsikálni annak szépségét.
„Mint útszéli víz, maradok,
mint útszéli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.
Mint útszéli víz,
füvetlen, dísztelen,
élek magányosan,
élek egyszerűen.
Ízem érezheted,
a színek láthatod,
magad itathatod,
a lábad moshatod.
Sima, ha simogatsz,
süket, ha megcsaholsz,
megérthetsz, ha akarsz,
elérsz, ha lehajolsz.”
Salamon Ernő még 1935-ben írta Egyszerű című versét.
Páskándi Géza mondta volt róla, hogy az ilyen alkatú költőkben „van bennük valami az »addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér« bölcsességéből, így hát a »szegény-örömöket« fedezik fel maguknak, s a mindenkinek nyitó »szegényvirágokat«”.
1943. február 27. körül olasz katonák lőtték le Sztári Mihajlovka határában. Évvel azelőtt hívták be munkaszolgálatra, s Szászrégenből Ukrajnába vitték. A doni áttörés utáni visszavonulás idején kiütéses tífuszt kapott. Halála után hátizsákjában Arany János verseit, Móricz Magvetőjét és Babits Európai irodalomtörténetét találták.
„Sokhúrú hangszeren játszott” – írja róla Nagy Pál, s valamikor még 1937-ben Gaál Gábor a Korunkban: „Hangja sajátos. Ha hangol is másra, kicseng belőle… az erdélyiség zöngéje, mint ahogy a táj, amiben világa, a szegénység él, az is erdélyi: az erdélyi fatelepek világa…”
Salamon Ernő lírája ritkán törte át a kötetbe zártság falát. Egy-egy természeti képére rálelni olyan, mint megdöngetni a gyergyói vagy a görgényi fenyőfát tél derekán a havas erdőn, s meghallani a majdani hegedű zengését dördülésében. 1941-ben mintha csak saját sorsát írta volna bele a Példa a hangszerfáról versébe.
„Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, nemes fát keresnek hegedűnek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.”
Most éppen süt a nap, holnapra havazást ígért az időjós. De határozottan tavaszodik.
„Márciusi hó szeszélye,
Jót s rosszat hozhat végre.”
mondja a szólás. Fényt vagy fagyot. Várjuk a jót a természettől, s elvárjuk az emberektől.
Kelt 2013 februárjának csücskében.