Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A rovatot, amely már évtizedek óta (két és fél tulajdonképpen) az olvasók épülését kívánja szolgálni, általában elfogadják. Minap egy olvasónk meg is jegyezte, elég az első mondatot elolvasni, mindjárt tisztában van az ember azzal, mit is akart a szerző elmondani. És ha nem? – vetem fel dacosan. Ha csak a végén derül ki a szerző szándéka? Vagy ki sem derül, és talányos marad, napokig beszélnek róla az olvasók, vitatkoznak, beírnak a szerzőnek, megállítják az utcán... (ez amúgy nehéz lenne, mert alig szokott mutatkozni az utcákon az utóbbi hónapokban), vagy mérgelődnek egy sort.
Fontos, hogy megtaláljuk a mértéket, és tisztázzuk szándékainkat. Hogy pontosan azt tegyük írásunk tárgyává, ami eleve feltett szándékunk volt az írás megszületése előtti pillanatokban. Nem könnyű, elismerem. De a sokévi gyakorlat sokat lendíthet a dolgokon.
Nem is oly régen egy ártatlannak tetsző baklövés komoly indulatokat gerjesztett a médiában. És nem csupán. Ugyanis már sorainkba is befurakodott a manele. Ez a balkáni műremek az alpáriság apoteózisa, az ízlés- és nyelvficam csúcstelevénye. Miből persze a fílhallással rendelkező betűimádó azonnal kiolvashatja, hogy a jelen sorok szerzőjének véleménye a maneléről határos a nemszeretemmel. Ezzel sokan vagyunk így. Akár a rappel. Lehet, életkori sajátosság, a nemszeretők körét-korát nézve, neveltetésében rejlik az elutasítás, az ízlését a pallérozó intézmények elfelejtették erre a műremekre nyitottá tenni. Nem azt mondom, hogy jobb ma egy Beethoven, mint holnap hét manele, csak hát Bunyós Pityu és a Jaó Laci Betyár, Dankó Szilvi is különb ennél a balkanizmusnál. Ne keress az előbbi mondatban valamiféle etnofóbiát. Csak egyfajta frászt.
Ja a baklövés: Chris Martin, a Coldplay frontembere – szokásához híven – egy helyi előadót is színpadra hívott bukaresti koncertjén. Az intermezzo azonban nem úgy sült el, ahogy arra a brit sztár számított, mert a manelét éneklő Babashát a közönség egy része kifütyülte.
Ezek a tények. A másféle zenét játszó zenekar vezetője kedveskedni akart a közönségnek. Felhívta ezt a basát, de mint tudjuk, a román történelem tele van törökverőkkel, és a basákat, a basáskodókat nem kedvelik a közéletben sem. Félretéve a tréfát (?), alaposan mellényúlt a derék brit, akit előzőleg félreinformáltak a fővárosi közönség zenerajongásának ügyében. Pedig, ha olvasta volna a sajtót, akkor épp elég manelebotrányhősről értesült volna. Magam is, mikor beütöttem a gugliba a manele szót, leginkább olyan cikkek, címek jöttek fel, amelyekben arról tudósítottak, hogy az ügyészségnek kellett beavatkoznia a maneleművészet belügyeibe xenofób vagy szexista szövegek, botrányokozás miatt.
Az influenszerek a pillanatnyilag érzékenyített közvéleménynek azt kiáltották, hogy Babasha kifütyülése a közönség részéről rasszizmus, a ciromák nyílt és kollektív elutasításával egyenlő. Véleményem szerint nem az. Ismerni kell a terepet. A határokat. A publikum nem erre vágyott, ide nem valónak érezte, kakukktojásnak, gúnyt űzésnek fogta fel. És nem fogadta lelkesen. A kifütty lehet őszinte vélemény, nem biztos, hogy rasszista indulatok szülték. Másféle muzsika jön be nekik.
Tudom, ma már sok együttes világzenét játszik, amelyben sokféle stílus és műfaj keveredik. De azt előbb kikísérletezik, összesimítják, esztétikumát mérlegelik stb. Nem pillanatnyi rögtönzés műve. Freddy Mercuryt nem fütyölték ki, amikor a Tavaszi szél vizet áraszt-tal rukkolt elő egy budapesti koncertjén.
Ceterum censeo: nem szabad a csülkös bablevesbe indonéz timsót szórni, és azt állítani a felháborodott fogyasztókról, hogy népnemzeti nacionalisták, mert elutasítják a híres főszakács picinyég újítását.