2024. november 21., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Marosvásárhelyi diákoknak játszott az Osonó Színházműhely

Abortuszon átesett kiskorú, nemi erőszak tizenéves áldozata, fizikailag, illetve lelkileg elérhetetlen szülő, kiégett tanár, kirekesztett iskolás, betonnehéz kamaszmagány és még megannyi jól ismert figura, örök érvényű téma villant fel a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely Ahogyan a víz tükrözi az arcot című dokumentarista előadásán, amelyet november 15-én, szerdán két marosvásárhelyi középiskola diákjainak is bemutattak a Mihai Eminescu Kulturális Központban.

Az erdélyi és magyarországi turnéra indult társulat vásárhelyi fellépését hosszas várakozás és szervezés előzte meg – mondta dr. Kusztos Bálint Etelka magyar szakos tanárnő, akit a kétszer telt házas produkció megvalósulásában igazgatóin túl a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Teológiai Líceum magyar szakos tanárai is támogattak. A pedagógus korábban – 2015 májusában – is meghívta városunkba az Osonót a – most már 12 éve született – előadással, amelyet akkor a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében láthattak a Gheorghe Şincai Technológiai Líceum tanulói Rauca Tonia igazgatónőnek köszönhetően. Ezúttal ugyanennek a tanintézménynek a diáksága és jó pár pedagógusa – köztük egy igen lelkes román és egy angol szakos tanárnő –, valamint a rákóczis fiatalok és oktatók alkották a népes hallgatóságot. (A nyolc évvel korábbi előadásról 2015. május 19-i lapszámunkban számoltunk be.)

Jelenet az előadásból

Közös utazás a komfortzónán túlra

A szentírási idézetből született cím – „Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember” (Példabeszédek 17:19) – egy olyan színházi élményt sejtet, amely a nézőt önmagával segíti szembenézni. Mozaikszerű élethelyzetek, párbeszédek helyett önvallomásszerű monológok egymásutánja mozdítja ki kényelmi állapotából a jelenlevőket – diákokat és kellő empátiával rendelkező pedagógusokat egyaránt –, talán eddig kimondatlan kérdések és válaszlehetőségek is születnek, de ami a legfontosabb: az érzékeny témákban személyesen érintett – mai vagy egykori – fiatal érzi, hogy nincs egyedül a megnevezetlenül, ösztönösen cipelt terhekkel.

Az Osonó Színházműhely november 15-én 621. és 622. alkalommal mutatta be az előadást, amelyet eddig három kontinens 24 országának közönsége láthatott – árulta el a felvezetőben Fazakas Mihály társulatvezető, a darab rendezője, aki a színpadi produkció létrejöttét megalapozó drámatáborról is említést tett. A tábor 12 résztvevője saját, személyes történeteket mesélve 78 olyan problémát fogalmazott meg, amelyeket a családban, a társadalomban, illetve önmagukban érzékeltek. Ezekből a problémafelvetésekből körvonalazódott a tinédzserek külső-belső világát éles fénnyel átvilágító előadás.

A társulatvezető a rövid ismertető után jó kikapcsolódás helyett jó bekapcsolódást kívánt, majd el is indult a kívülállónak talán extrémnek tűnő, sok serdülőnek azonban a mindennapi valóságot jelentő megnyilatkozások láncolata. A látottak-hallottak természetesen nem maradhattak feldolgozatlanul, ezt szolgálta az előadást követő játékos párbeszéd rendező és közönség között.

A plüssmackó hangján

A beszélgetés első felében Fazakas Mihály arra kérte a diákokat, hogy idézzék fel a jelenetekben használt kellékeket, és foglalják össze az azokkal kapcsolatos gondolataikat, érzelmeiket. A Gheorghe Şincai középiskola tanulói elsőként az óriási plüssmacit említették. A rendező elmesélte, hogy is került ez az ölelni való játékfigura a társulathoz – a macit egy ismerős ismerősének kisgyermeke kapta ajándékba, és mivel félt tőle, a család könnyű szívvel megvált a puha plüssfickótól –, majd a későbbiekben arra kereste a választ, hogy ez a játékmackó kellemes vagy kellemetlen érzést váltott-e ki inkább a jelenlévőkből, és ha a belső hangja lehetnének, mit mondatnának vele.

„Milyen jó nekem, hogy valaki törődik velem”; „Milyen magányos lehet a fiú, aki ölel”; „Én csak egy pótlék vagyok”; „Vajon az egyetlen pozitív dolog vagyok az életében?” – hangzottak el egymás után a plüssbe rejtett gondolatok, majd kézfelnyújtással az is kiderült, hogy sok tizenévesnek még megvan a játékmackója. 

A felidézett kellékek között szerepeltek továbbá az előadás elején eldobott játékbabák, a több funkciót betöltő – többek között ruha alá dugva a szexualitás korai felvállalását, illetve az anyaszereppel való játszadozást érzékeltető – gumilabdák, a bőröndök, az ugrókötél, egy kávédaráló és a betondarab, ami több jelenetben az új élet metaforájaként tűnt fel a fiatal anya karjában.

– Egy gyerek jelenléte súly is lehet – született meg az értelmezés a közönség soraiban, majd a rendezői kérdésre, hogy ki érezte már legalább egyszer, hogy teher a szülei számára, jó sok kéz a magasba emelkedett (a Fazakas Misiét is beleértve). 

Fazakas Mihály társulatvezető beszélget a diákokkal   

Fotók: Simon Erika

Az időt megállító távirányító

A továbbiakban a társulatvezető arra volt kíváncsi, hogy a sűrű, tömény színházi élmény befogadása után milyen mozzanatok maradtak meg a legélénkebben a diákokban. Többen az álmokról szóló jelenetet említették, azon belül pedig az időt – és ezzel együtt bizonyos negatív családi történéseket – megállító távirányító motívumát, de az apjával való párbeszédre reménytelenül vágyakozó szereplő, az iskolatársai által zaklatott, elfogadása érdekében cigarettázni kezdő és cigarettát osztogató diák és a tizenévesen nemi erőszak áldozatául esett lány vallomása is érzékenyen érintette a fiatalokat.

A lányokból nagy egyetértést váltott ki a férfiakat „lényként” emlegető kritikus-ironikus monológ, amire egy fiú csak annyit jegyzett meg, hogy ami elhangzott, az „rossz, de sajnos igaz”.

A rendező arra is rákérdezett, hogy mennyire volt a diákok számára zavaró a párbeszédek, interakciók hiánya, illetve az, hogy a színészek nem is nagyon fordultak egymás felé. Ezt egy többször is felszólaló lány úgy értelmezte, hogy a bemutatott élethelyzetekkel mindenkinek egymagában kell megbirkóznia, az iskolai kirekesztés kivételével, ami egy közösségileg megoldható probléma.

A şincaios diákokkal való együttlét végén fordult a kocka, a hallgatóság faggathatta a rendezőt. Az egyik figyelemre méltó kérdés arra irányult, hogy megváltoztattak-e valamit a 12 év alatt az előadásban. Fazakas Mihály elmondta, hogy mivel a darab alapjául szolgáló témák nem veszítettek időszerűségükből, mindössze az egyes jeleneteket kivetítőn kísérő statisztikai adatokat tették naprakésszé (például azt, hogy Romániának 33 év alatt 32 tanügyminisztere volt).

„Ez van, tanárnő!”

A második előadást a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Teológiai Líceum diákjainak játszta el az Osonó. Kusztos Bálint Etelkát arra kértük, értékelje a két osztály viszonyulását az előadáshoz, arra is kitérve, hogy másként reagáltak-e a látottakra, hallottakra a mostani fiatalok, mint a nyolc évvel korábbi társaság.

– Jelentős, tényszerű különbséget nem látok az akkori és a mai diákok hozzáállásában, talán csak annyit, hogy a pandémia utáni középiskolások még lelkesebb és ugyanakkor még magányosabb befogadók. Ami a két osztály reakcióit illeti, a Gheorghe Şincai középiskolából érkezettek harsányabbak voltak, a kényes témákat felvonultató jeleneteket zavarukban időnként túlreagálták. Ettől eltekintve úgy láttam, hogy az előadás elérte a célját, elindított bennük egy olyan belső párbeszédet, amire eddig nem volt lehetőségük. Izgultam, hogy sor kerülhet-e erre, hiszen olyan diák is ült a nézőtéren, akinek ez volt az első színházi élménye. A rákóczis diákokból éppen ellentétes reakciót váltott ki a darab, nagy volt a csend, szinte megfagyott a levegő a jelenetek hatására. Ez a diáktársaság, bár nehezebben oldódott, nagyon mély kérdéseket fogalmazott meg az előadás alatt, utána pedig odamentek a társulat tagjaihoz, és tovább faggatták őket többek között a rendezésről, illetve arról, hogy lehet-e még ilyen drámatáborba jelentkezni. 

A színházi nevelés közösségi élményt teremtő erejét hirdető, tanítványai művészetekkel való találkoztatását szívügyének tekintő pedagógus azt is elmesélte, hogy a şincaios diákokat az előadás utáni délelőttön még lázban tartották a látottak, ahogy végigment az iskola folyosóján, szinte mindenkinek volt ezzel kapcsolatos kérdése, megjegyzése. Arról is beszámoltak, hogy a külföldön dolgozó szülőknek az aznapi telefonbeszélgetés az előadáson látottak még beléjük rekedt gondolatait hangosította ki. Az egyik diák például így fogalmazott: „Engem eldobtak a szüleim, a mamám nevelt. Én végigsírtam az előadást”, amikor pedig oktatója elnézést kért a diáktól, ha érdeklődésével tapintatlan volt, a tizenéves a maga darabos, nyers stílusában csak ennyit mondott: „Nem, tanárnő, ez van”.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató