Tizenöt hónapig a nagyvilágban

Alig két hónapja, hogy hazaérkezett a két huszonéves marosvásárhelyi fiatal, Keresszegi Petrás Előd és Benedek Lehel Csaba, akik tizenöt hónapot töltöttek úton, kerékpárral megtettek 34 ezer kilométert és bejártak több mint 30 európai országot.

Ritka az az ember, aki bevállalná, hogy másodmagával, kerékpáron a nyakába vegye a nagyvilágot. Csak úgy, a kaland kedvéért. Alig két hónapja, hogy hazaérkezett a két huszonéves marosvásárhelyi fiatal, Keresszegi Petrás Előd és Benedek Lehel Csaba, akik tizenöt hónapot töltöttek úton, kerékpárral megtettek 34 ezer kilométert és bejártak több mint 30 európai országot. Sosem tudták biztosan, esténként hol térnek nyugovóra, lesz-e ahol tisztálkodniuk, vagy kerül-e valahol számukra egy tányér meleg étel. A két „világjárót” élményeikről faggattuk.

– Ez volt az első körutatok?

Előd: – Ez volt az első, eddig még sehol sem voltunk kerékpárral. A bicikli úgymond városi eszköz volt, nem kiránduló. És akkor jött egy spanyol srác, ő Bécsből Egyiptomba ment, ő adta nekünk a szikrát.

– Nem voltak kételyeitek? Hiszen ketten biciklivel elindulni a nagyvilágba… bizony merész vállalkozás.

Előd: – Mi csak belekezdtünk. Bulinak tűnt, hogy elindulunk és nem jövünk haza több mint egy évig, bejárunk több mint 30 országot. A visszafordulás nem volt tervben, úgy indultunk, hogy ha gond van, azt ott megoldjuk.

– Mit visz az ember egy ekkora útra, ami elfér két kerékpáron?

Lehel: – A bicikli volt a házunk. Öt táskával indultunk útnak, ezekbe tettünk nyári, téli ruhát, konyhát, fürdőszobát, patikát rendeztünk be. Az az igazság, hogy nagyon felkészültünk, a biztonságot elsőszámú szempontként kezeltük, ezért igen súlyosra sikeredett a csomagunk, kb. 60 kilót nyomott. Például egy táskában csak gyógyszer volt, de vittünk több ruhát, hogy ha valami történik, legyen, két-három hétre kaját, amit édesanyáink felpakoltak.

– Mennyi pénz volt nálatok, amikor elindultatok?

Előd: – 1350 euró fejenként. Arra gondoltunk, hogy ha esetleg elfogy a pénz, dolgozni fogunk, de továbbmegyünk. De végül nem kellett dolgoznunk, elég volt. Költeni hajóutakra, kajára, belépti díjakra kellett, minden napra 3-4 euró jutott, de el kell mondanom, sok segítséget kaptunk a helyi emberektől, akik befogadtak minket. Ily módon a kaja meg volt oldva, nem kellett erre pénzt költeni. Télen, amikor a sátor túl hideg volt, bekopogtattunk házakhoz és garázsban, istállóban kértünk szállást. És ilyenkor egy forró teát, levest mindig kaptunk.

– Az emberek hogyan viszonyultak hozzátok? Hiszen két idegen kopogtatott náluk…

Lehel: – Ez nemzettől, régiótól függ. Van, ahol nagyon kedvesek az emberek és érzik, megértik a helyzetet. Van, ahol picit szkeptikusabbak. Megkérdezik, honnan jössz, és mikor elmondod, hogy Romániából, akkor még szkeptikusabbak lesznek.

A legérdekesebb az volt, amikor Norvégiában bekérezkedtünk egy fiatal házaspárhoz és azelőtt pár nappal romlott el a fényképezőgépünk. Ők befogadtak, megetettek, zuhanyoztunk, szállást kaptunk. Másnap reggel ajándékba adtak nekünk egy fényképezőgépet. De előfordult, hogy tekertünk az úton és megállt egy autó az út szélén, kiszállt egy emberke és megkérdezte, hogy miért vagyunk úton, van-e szállásunk aznap éjszakára. Ha nincs, menjünk hozzá. Volt, aki az üzlet elől „rabolt el” minket és hazavitt. Naponta ért ugyan elutasítás is, de mentünk tovább, amíg befogadtak. Amikor bekérezkedtünk valahová, ott tisztálkodtunk, de legtöbbször tavakban, tengerekben, benzinkutaknál oldottuk ezt meg. Meleg vízzel túl gyakran nem találkoztunk. Aludtunk padon, az utcán, épület bejáratánál, Innsbruck főterén a bokorban is.

Előd: – Tulajdonképpen az emberek viszonyulása volt a legkellemesebb tapasztalat. Senki nem hagyja, hogy meghalj az utcán.

– Volt olyan pillanat, amikor éreztétek, hogy kész, most nincs tovább?

Előd: – Voltak mélypontok, de akkor sem fordult meg a fejünkben, hogy hazajöjjünk. Például Portugáliában kiraboltak, megvertek. Portugália déli részén történt, rosszul választottuk meg a szálláshelyet. Reggel arra ébredtünk, hogy táskák hiányoznak. Láttuk a tolvajt, még kutakodott a táskákban, de nem tudtuk, hogy van-e társa. Lehel utánaszaladt, és amíg üldözte, jött a társa és engem megvert, további pénzt követelve. A laptopot, külső merevlemezt vitték el, nekünk ez volt az összeköttetés a családdal, a fényképeink, infók, telefonszámok rajta voltak. A pénzünket nem találták meg.

– A családdal azután hogyan tartottátok a kapcsolatot?

Lehel: – Nyugat-Európában legtöbb helyen a könyvtárakban ingyenes internethasználati lehetőség van.

– Ti együtt hogyan jöttetek ki? Hiszen összezárva, bosszúságok közepette, jó barát ide vagy oda, adódnak konfliktusok…

Lehel: – Rózsásan. Mikor a tövises része, mikor a másik… Voltak konfliktusaink, volt, mikor tudtuk kezelni, máskor nem, néha ordibáltunk, máskor meg nyugodtan meg tudtuk beszélni.

– Fizikailag bírtátok a tempót?

Lehel: – Az első két hét volt nehezebb, amíg a szervezet alkalmazkodott. Indulás előtt biciklis futárként dolgoztunk, így naponta 8-10 órát karikáztunk. De nem a fizikai, hanem a szellemi felkészültség a legfontosabb.

– Most, miután tizenöt hónapig úton voltatok, úgymond a kerékpár volt a lakásotok, sikerült-e visszaszokni a helyhez kötött életmódhoz?

Lehel: – Nem mondta senki, hogy sikerült. Nem szoktunk vissza. Keressük a helyünket, nem dolgozunk. Nem egyszerű. Teljes szabadságban éltünk, és most visszajöttünk, az embereknek elvárásaik vannak, aminek már nem akarunk megfelelni. Nem a munkával van a probléma, hanem a körülményekkel. Miután utazol 15 hónapot, látod a világ egy részét, és tudod, mi van ott kint, és mi van itt, valahogy nem megy.