Többek vagyunk, mint amit gondolunk magunkról

Kun Árpád, Norvégiában élő Aegon-díjas író volt a Látó szépirodalmi folyóirat júniusi meghívottja. A Boldog Észak című regény szerzőjével a 71. Látó Irodalmi Színpad keretében ezúttal Vida Gábor beszélgetett a marosvásárhelyi G. Caféban szerda délután. 

Az esten szó esett az író korábbi irodalmi próbálkozásairól, verseiről, magánéletéről, metafizikai kérdésekről és természetesen a Boldog Észak című díjnyertes regényről, amelynek fülszövegeként a következőket olvashatjuk: „Aimé Billion, a regény főhőse egy igazi kívülálló, aki sokáig nem találja a helyét a világban. Nemcsak Afrikában vagy Európában, de a saját bőrében is idegennek érzi magát. Ereiben joruba, vietnami és francia vér keveredik. Az afrikaiak fehérnek, a fehérek afrikainak tartják. Élete első harmincnyolc évét Beninben tölti, segédápolóként dolgozik az ország legnépesebb városában létesített francia kórházban. Innen költözik aztán abba a másik országba, a messze Norvégiába, ahol a legjobban tudják, mi is az az idegenség, és éppen a távolságtartó norvégok közt keresi a boldogságot egy különös szerelemben. A könyv egyrészről olvasmányosan, plasztikusan mutatja be a nyugat-afrikai államot, és többek közt a vudut, a népi hiedelmeket és gyógymódokat; másrészről a jóléti Norvégiát. Kun Árpád fontos és felemelő regénye persze elsősorban nem a két ország, hanem Aimé Billion története: család-, utaztató-, fejlődés- és identitásregény. Azért is kiemelkedő alkotás, mert az emberi létezést se nem feketén- fehéren, se nem apokaliptikusan ábrázolja, mint oly sok mű, hanem a maga zavarba ejtő kiismerhetetlenségében és összetettségében, mély empátiával. A Boldog Észak egy hamisítatlan nagyregény, amely ismeretlen világokat tesz szívfájdítóan otthonossá a magyar olvasók számára”. 

– Egy regénynek nem is az a legnagyobb gondja, hogy mekkora terjedelmű, hanem hogy mekkkora területet, időtartományt, egzisztenciális tartományt fog be. Ez a szöveg nagyon nagy tartományokat ölel át. A hős elindul Afrikából és megérkezik valahova. Amikor megírtad ezt a tapasztalatot, hol voltál benne? Honnan indul a történet? – kérdezte a szerzőtől Vida Gábor.

– Élményszinten egy megvilágosodásból: ülök két idős norvég nő között az első munkanapjaim egyikén. Beszélgetnek, nem értem, hogy mit mondanak és nem tudok semmit elhelyezni a környezetemből. Olyan lakásban vagyunk, mint a nagynénémé, tele van giccsekkel, de drága giccsekkel. Mégsincs viszonyítási alapom. Mit keresek itt? Bölcsészként végeztem Budapesten, Párizsban. Most itt ülök Norvégiában, ismerős, mégis ismeretlen környezetben, és nem értem, hogy mellettem miről beszélnek… Pár héttel később ugrott be a történet: az, hogy van egy néger ember, aki hasonlóképpen idegen. Nagy ötlet volt, de rengeteget kellett nyüstöljem, amíg megíródott, főleg az első rész. Norvégiában a feleségem kapott állást, én pedig reméltem, hogy a baba mellett írni is fogok. Megírtam egy komplett verseskötetet több év kihagyás után, majd elkezdtem dolgozni. De folyamatosan írnom is kellett a sorokat – elértem azt a harmadik tudatállapotot, ami az író sajátja, ami sem álom, sem ébrenlét. Porszívózás közben ez nagyon megy, csak sokat kell porszívózni. Végül házigondozó lettem. Nem rossz dolog ápolni másokat, ez etikailag nagyon rendben van. 

– Van egy regény, főhőse egy francia nyugat-afrikai fiatalember, akit első szám első személyben mesélsz el. Az ő világa nagyon különbözik a miénktől. Teljesen mást képzel és tud a világról, mint mi... 

– Norvégiába egyházi környezetbe mentünk, a feleségem egyházi látogató. A norvégok kedvenc elfoglaltsága a jótékonykodás, a szegényekről folyamatosan gondoskodnak, keresztényként pedig térítenek. Amikor az egyik papnál erről beszélgettünk, akkor belegondoltam, hogy milyen jó lenne, ha eljönne közéjük egy idegen, valaki, aki rendelkezik egy kis fantáziával. Mert azt éreztem, hogy nagyon szárazak és praktikusak – ugyanakkor, érdekes módon, társadalmukban jelen van az ősvilág is: a Peer Gynt. Ott az internet és a fatemplom is. Arra gondoltam, hogy a norvég ősvilágot úgy lehetne a legmegfelelőbben megmutatni, ha egy másik ősvilágból hoznánk egy embert ide. Ami pedig az előbb említett megvilágosodást illeti: sok mindent csináltam az életemben, rengeteg dologgal foglalkoztam, a művészi megvilágosodás pillanatában pedig összeálltak ezek a részletek, egy konglomerátummá vált az egész. Eggyé szövődött minden, és láthatóvá váltak a fel nem ismert összefüggések. 

– Honnan jönnek ezek a történések?

– Ez egyrészt szellemi dolog, ugyanakkor nagyon fizikális is. Testből vagyunk, meghalunk. Futás közben például folyamatosan jutnak eszembe dolgok: a nagy vonalak, összefüggések. Olyankor pedig rögtön le kell ülnöm és írnom kell. 

– A te hősöd nagyapja vudu beavatott volt, aki otthagyta gyarmatügyi hivatalát, hogy az ősöket szolgálja. De távolodunk ettől a világtól és jövünk a ma felé, amelyben csak felszikráznak a látomásaink. Ugyanakkor, ha nem tudunk alámerülni, élni sem tudunk. A könyv megnyitja a lehetőségét annak, hogy sokkal összetettebb világok vagyunk mi magunk, mint amit el tudnánk gondolni önmagunkról. És ezzel egy nagyon nagy metafizikai perspektívát nyitsz. 

– A fantázia és a racionalitás együtt van jelen a könyvben. A vudu arra is jó, hogy az én fantáziámnak legyen helye a regényben. Nagyon fontos az is, hogy a történetemben mindenki a maga módján élhet teljes életet. Azt, hogy a szerző nem mondja, hogy a vudutudás magasabbrendű lenne, mint a mi tudásunk, a kritikusok is értékelték. Mindenhol lehet teljes életet élni, minden ideológiával és világszemlélettel. Az, hogy a kötetbe sok minden belefér, azért van, mert próbáltam arra reflektálni, hogy mindent el lehetne fogadni. Szerelem és halál – e két nagy téma jelen van a könyvben, variációkat próbáltam adni rájuk – mondta a feolvasásokkal gazdagított, dedikációval véget ért esten a szerző.