Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kevés utca van megyeszékhelyünkön, ahol ne állna olyan ház, amelynek a tervezéséhez, építéséhez vagy annak jóváhagyásához ne lett volna köze tervezőként, tervezőintézeti osztályvezetőként, tanácsosként – mondja a 94. évébe lépett Pál Tamás nyugalmazott építőmérnök. A nevéhez köthető a Művész mozi, a marosvásárhelyi sportcsarnok, a tervezőintézet székhelye, a mentőállomás, a sepsiszentgyörgyi színház, valamint tíz- és négyemeletes marosvásárhelyi tömbházak szerkezetének tervezése és építésük. Természetesen úgy, ahogy a szocialista építészet szabályai lehetővé tették. Építészi munkájával vetekedik, hogy 1958-ban néhány kollégájával együtt elindították, és vállalták az oktatást is a hajdani hároméves építészeti főiskolán, amely a jól képzett építésztechnikusok mellett tanulmányaikat egyetemen folytató építőmérnökök, műépítészek pályáját alapozta meg.
A száz év felé araszolva, amelyet jelenlegi egészségi és szellemi állapotából ítélve biztosan megél, irigylésre méltó módon idézi fel az egykori Maros Magyar Autonóm Tartomány és elsősorban a marosvásárhelyi építészet történetét. Bár egyik szomszédja a temető, jó kedélyéből, nevetős arckifejezéséből kiindulva esze ágában sincs arra gondolni. Sokkal inkább székelykáli tanyájára jár gyakran, ahol egy fa árnyékában kellemesen lehet olvasni és elmélkedni. Ágyfejénél halomban állnak az újságok, így tájékozottsága természetesnek tűnik. A lakását díszítő festmények elsőszülött fiának az alkotásai, akinek különleges természetátalakító művészetét már a Távol-Keleten is ismerik. Természetközeli szakmát gyakorol a lovaglásban országos bajnokságot nyert második fia is, aki vadgazdamérnöki szakon tanult, és jelenleg vadőrként tevékenykedik. Lányunokája Budapesten végzett restaurátor. Pál Tamás nem csak nagyapa, már egy dédunokával is dicsekedhet.
– Honnan örökölte az időtálló géneket, hol járt iskolába? – kíváncsiskodom.
– Bölöni származású édesapám révén, aki 94 évet élt, erdővidéki székely, édesanyám, Szántner Margit ágáról bajor és sváb felmenőim is voltak. Különleges kézügyességgel megáldott édesapám, akinek a nevét örököltem, 32 évig Küküllődombón volt unitárius lelkész. 1929. június 5-én ott jöttem a világra. Iskolába sokfelé jártam, a négy elemi osztályt a helybeli iskolában végeztem, és a vásárhelyi református kollégiumba készültem, de a nyár folyamán a történelem közbeszólt. Dombó 1940-ben Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt maradt, ezért édesapám a nagyenyedi református kollégiumba íratott be, ahol ismerőseink, rokonaink éltek. Enyed a legjobb iskolám volt, ott szerettem meg a matematikát, de csak három évet járhattam a kollégiumba, mert 1943-ban bezárták a román hatóságok. Édesapám összeszedte a Dicsőszentmárton környéki ismerős diákokat, és hetente kétszer tanított bennünket, így 1944-ben, amikor Észak-Erdély visszakerült Romániához, a marosvásárhelyi református kollégiumban le tudtam vizsgázni. Miután két évet ott tanultam, a Székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium pap-igazgatója, édesapám volt egyetemi kollégája szólt, hogy vigyen át oda, mert megtesz felügyelőnek az internátusban, és akkor ingyen kosztot és lakást kapok. Úgy is lett. Egyébként a diákok között tanult a későbbi unitárius püspök, akinek szobafőnöke voltam; ma már sajnos nincs közöttünk.
Szünidőben Dombón a falusi ifjúságnak színdarabot tanítottam be, előadásokat szerveztem, és közben festeni, faragni kezdtem. A cipészről, szabóról portrét készítettem, amiért egy pár cipőt és egy rend ruhát kaptam fizetségként. Közben Keresztúron Árkossy Lászlót nevezték ki igazgatónak, ő tanította a matematikát. Egyszer megjártam, ugyanis Márkos András, fiatal rajztanárom, akit nagyon kedveltem, és gyakran jártam a műtermébe, egy reggel megkért, hogy tartsam meg helyette a rajzórát, ezért hiányoztam a számtanról. Amikor kicsengettek, Árkossy László meglátott a folyosón, és kifaggatott. Majd azt mondta: – Tamás, maga ne bohóckodjon annyit, mert jó matematikus, és éhen hal, ha művész lesz. Miután a legjobb jeggyel első voltam az érettségi vizsgán, a székelykeresztúri felekezeti iskola megszűnt, és Ütő Lajos unitárius lelkész úr kérésére én mondtam a szószékről a búcsúbeszédet.
– Ha a választott pályájára gondolok, akkor egyértelmű, hogy Árkossy tanár úrnak sikerült meggyőznie. Vagy mégsem csak az övé az érdem?
– 1948-ban, amikor hazajöttem, édesanyám azt tanácsolta, hogy felvételizzek az orvosi egyetemre. Bár nem volt kedvem hozzá, elmentem, de 8,20-as eredménnyel „hely nélkül sikerült” a vizsgám. Előre látható volt, hogy papgyermekként az akkori időkben nem vesznek fel.
Helyettesítőként matematikát tanítottam egy évig Dombón, amiért tanítványaim közül néhányan később is hálásak voltak.
– Hogyan lett a tanárkodásból műszaki egyetem?
– Egy ismerősöm ajánlotta, hogy Temesváron van a helybeli magyarságnak egy háza, ott befogadnak, és próbáljunk meg felvételizni a műegyetemre. Még augusztusban elmentünk, és megkértünk egy tanárt, hogy tanítson románul. Sikerült annyira megtanulnom, hogy felvettek az építőmérnöki szakra. Akkor még nem tudtam, hogy Bukarestben van műépítészet is. Öt éven át Temesváron kijártam az egyetemet, másodévtől egy idős román ember volt a házigazdánk a gyárvárosban, aki az osztrák-magyar hadseregben volt őrmester. Jó tanuló voltam, tízesre államvizsgáztam, mégis három évre a vajdahunyadi vaskohászati vállalathoz helyeztek. Mérnökként egy kokszgyár építését vezettem, megépítettünk egy magaskohót, és megkezdtem osztrák tervek alapján, bánsági sváb munkásokkal a Siemens-Martin acélolvasztó kemence csarnokának építését is. Daru hiányában, csigával emelték fel az 50-60 tonnás oszlopokat, ami félelmetes és balesetveszélyes volt. Időközben fél évig dolgoztam a gyalári vasbányánál is. Bár haza akartam jönni, az igazgató nem engedett. Amikor beadtam a 12 napos felmondásom, azt mondta, hogy elvesztem a „régiségem” (a szolgálati időmet), mégis eljöttem.
– Gondolom, akkor sem volt könnyű álláshoz jutni Marosvásárhelyen, egy fiatal építőmérnök hogyan boldogult?
– Vásárhelyi kapcsolataim révén Bíró Gábor építészmérnöknél érdeklődtem. Akkor még nem volt tervezőintézet, csak a megyénél működött egy tervezőiroda, ahol Bíró Gábor mellett Várnai András műépítész (akivel egyetem után együtt katonáskodtunk), Havas András, valamint a bukaresti Damian Mircea és Truţă Emil dolgozott, ez utóbbi Leningrádban végezte az egyetemet, és fehérorosz felesége volt. Ő készítette a Cornisa negyedbeli üzletek mellett lévő tízemeletes tömbház tervét, én végeztem a számításokat, felügyeltem az építkezést. A Gulliver fölötti tömbház is közös munkánk volt, Damian Mirceával pedig a Művész mozi épületét terveztük az érdekes födémmel.
Amikor hazajöttem, olyan állás kellett, amibe hivatalosan is felvegyenek. Akkoriban Keresztes Gyula volt a városi építészeti osztály főnöke, Udvarhelyi József a polgármester. Bíró Gáborral bementünk hozzá, és Bíró elmagyarázta neki, hogy a városrendészet megszabja az épület rendeltetését és elhelyezését, de kellene egy főmérnök, aki kiadja az építési engedélyeket, és ellenőrzi, hogy a munka jó ütemben folyik-e. Keresztes Gyula szólt, hogy a főmérnöki állás valóban létezik, csak be kellene tölteni. A polgármester beleegyezett, és 26 éves koromban felvettek a városi építészeti hivatalba főmérnöknek az osztályvezető mellé. Egy évig töltöttem be ezt az állást, a következő évben létrejött a tartományi tervezőintézet. Amikor megalakultak a tartományok, megszüntették a bukaresti gigantikus tervezőintézetet, és a tervezőket kihelyezték a tartományi intézetekbe. Jöttek talán húszan is, fiatal szakemberek, akik a bukaresti hatéves műegyetemen tanultak, ahol francia mintára nagyon színvonalas oktatás folyt. Körülbelül 30 alkalmazottal alakult meg a tartományi tervezőintézet. Amikor megalakult, beadtam a kérvényemet, hogy a várostól átmenjek az intézménybe, ami a Maros Magyar Autonóm Tartomány megszűnte után (1968) Megyei Tervezőintézet (IPJ) lett. A kinevezett bukaresti osztályvezető mérnök mindössze egy évet maradt, aztán elment, és a helyét én vettem át az épületszerkezeti osztály élén.
– Mi volt a feladata?
– Terveket készítettem, és irányítottam a tervezést, mert minden évben szaporodtunk. Szükség volt a munkatársakra, ezért összeültünk a kollégákkal, és elhatároztuk, hogy alapítunk egy építészeti főiskolát, mivel sok jó képességű fiatal volt, akik a származásuk miatt nem jutottak be az egyetemre. Megalapítottuk az építészeti technikumot, ahol óraadóként 12 éven át épületszerkezettant oktattam. Az első évfolyamot magyar nyelven indítottuk. Mivel románul végeztem az egyetemet, nem ismertem eléggé a magyar szakkifejezéseket. Egy romániai konferencián találkoztam Juhász Bertalan professzorral, aki a budapesti Műegyetem tanáraként, amikor meglátogattam, ellátott szakirodalommal. Mire elkészültem temesvári ismereteim magyarra fordításával, jött a rendelet, hogy románul kell tanítani, így az első és legerősebb évfolyam 1961-ben már románul végzett. Sokan közülük egyetemen folytatták tanulmányaikat, és elismert műépítészek, építőmérnökök lettek. Úgy éreztem, hogy diákjaim szeretnek, és örvendtem az elismerésnek, amikor az egyik legjobb tervező tanítványom azt mondta, hogy tőlem tanult meg gondolkozni. A volt hallgatóim dolgozatait ma is őrzöm. Akik végeztek, azok közül a legjobbakat felvettük az intézetbe, és a rendszerváltásig 480 személyre gyarapodtunk. A szilárdságtani osztályon, amelyet vezettem, 30 mérnök és 50 rajzoló dolgozott a kezem alatt. A mérnököknek ki volt adva a munka, én ellenőriztem, és mindketten aláírtuk. Macavei Eugen volt a műszaki igazgató, és Radó Kálmán töltötte be az intézet főigazgatói tisztségét.
– A tanítás mellett tervezett is. Mire a legbüszkébb?
– A legnagyobb épület, aminek a tartószerkezetét a hozzám beosztott Moldovan Ioan mérnökkel együtt terveztük, a marosvásárhelyi sportcsarnok, de már nem tartom a magaménak. Formáját néhai Szilveszter András műépítész adta meg. Amikor terveztük, Kolozsváron már használták a számítógépeket, és volt kollégámat kértem meg, hogy számítógépen végezzék el a szerkezetre vonatkozó számításokat. Összeállítottuk a programot, megadták a csomópontok igénybevételét, azok alapján megadtuk az elemek méreteit, és elkészítettük a térbeli rácsokat.
Meg kell említenem a székelyudvarhelyi sportcsarnokot, a balánbányai tömbházakat a földszinten üzlethelyiségekkel.
A nyárádtői betonelemgyár is az én terveim szerint készült. Amikor Marosvásárhelyre jöttem, első munkám Bíró Gáborral az ILEFOR bútorgyár meggyesfalvi csarnokai voltak, amelynek a szerkezetét terveztem. Sok munkám volt Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, ahol a színház tervét készítettük. Vásárhelyen már említettem a Művész mozit, aztán a főtéri tömbházakat. Én is ott kaptam lakást, amikor a második gyermekünk megszületett. Feleségem, Zsakó Judit műszaki rajzoló volt az intézetnél. Amikor a kövesdombi tömbházakat építettük, elkerültük, hogy a napsütötte domboldalra, ahol most az unitárius templom áll, magas házat tervezzünk, korábban ugyanis meggyőződtem, hogy az oldal csúszós. Így jártunk a vásárhelyi tanítóképző épületével, ami elkezdett csúszni. Úgy el voltak mozdulva a falak, hogy a repedésbe befért a kezem. Bukaresti geológust hívtam, és ő magyarázta meg, hogy a napsütötte domboldalon a talaj megrepedezik, esőzéskor a repedésekbe behatol a víz, és az agyagos talajrétegek csuszamlóssá válnak. A tanítóképzőnél hatméteres kutat alakítottunk ki, amelyeket teleöntöttük betonnal, így sikerült „megfogni” az épületet.
Megterveztem az autójavító műhelyeket, épületeket a bőrgyár udvarán, a volt koronkai téglagyár helyén épült csarnokot, a műanyaggyárnak szánt épületet, amelyikbe később a Dimitrie Cantemir Egyetem költözött be. A kövesdombi, illetve a város többi negyedében (November 7., Kárpátok sétány, meggyesfalvi negyed…) én terveztem a házak szerkezetét. Meg is büntettek, hogy egyikbe igen sok vasat tettem. Nagyobb munka, amiben részt vettem, a tervezőintézet épülete volt. Legelőször a tornyos városháza épületében működött az irodánk. Onnan ki kellett költözni a városi és megyei hivatalok cseréje miatt. Felköltöztünk a Bolyai és a Lupény (jelenleg Márton Áron) utcák sarkán lévő épületbe, és egy irodánk a Dózsa György utcában is volt. Az intézet bővült, és jöttek az új végzettek. Ekkor kiderült, hogy egy vendégházat akarnak építeni a jelenlegi polgármesteri hivatal mögé, hogy legyen a hivatalosságoknak egy szállodájuk. Truţa Emil műépítészt és engem bíztak meg a kétemeletes vendégház megtervezésével. A tervezés mellett munkatelep-vezető is voltam. Időközben eszükbe jutott, hogy a tervezőintézet nem fér a Bolyai utcai helyiségekben, és kellene nekünk egy székházat építeni. Elhatározták, hogy a készülő új épület nem szálloda lesz, hanem irodaház a tervezőknek. Eldöntötték, hogy szükség lenne még egy emeletre. Truţa műépítésszel megállapítottuk, hogy a szerkezet megbírja, ha nem teszünk rá betonfedelet, hanem rácsos tartót deszkákból, ami jól sikerült. A háromemeletes épületben dolgozott a tervezőintézet, de egy idő után tovább kellett terjeszkedni, amit az udvar felé tudtunk megoldani. Eléggé bonyolult feladat volt.
– Úgy értesültem, hogy az állami levéltár építésében is közreműködött.
– Bár nem én terveztem, de szívügyem volt, hogy hozzá illő épülete legyen az állami levéltárnak, amely korábban a rendőrség Kogălniceanu utcai épületében szűk helyen működött, és azt szerették volna, hogy annak az épületnek a bővítését tervezzem meg, ami nem volt alkalmas erre a célra.
Hozzájárultam a Bolyai téri unitárius egyházközség telkének a megmentéséhez is, ahol most a Studium közösségi központ áll. Párttag soha nem voltam, és az egyházamat sokat segítettem.
A tervezőintézetben töltött 32 év után 1990 augusztusában mentem nyugdíjba. Az intézetnek jól meghatározott szerkezete volt, amelyben mindenki tudta, hogy mi a feladata. Az utolsó nyolc évben a Műszaki Ellenőrző Tanács vezetőjeként és mint szerkezettan-tanácsos dolgoztam. Bár az utolsó ellenőrzést végző Műszaki Ellenőrző Tanács vezetője egy műépítész kellett volna legyen, mivel nem voltak megelégedve a korábbi szakember munkájával, az igazgató engem nevezett ki ebbe a tisztségbe, amelyet legjobb tudomásom szerint igyekeztem betölteni.
– Korábban említette, hogy a tervezőintézetben jól meghatározott szakok szerint működtek a műhelyek (szakosztályok): műépítészet, szilárdságtan, szerelés, földtan, földmérés (topográfia), költségvetés, szervezés, a dokumentáció és az adminisztráció. Egy ilyen átgondoltan felépített szerkezet miért esett szét a rendszerváltás után?
– Azért, mert a változások után mindenki magánosodni akart.
– Fejezzük be azzal, hogy mit kell tudnia a mindenkori építésznek a napsütötte domboldalak jelentette veszélyen túl? És mi a véleménye a Marosvásárhelyen újonnan épülő dísztelen, szürke házakról?
– Walter Gropius svájci építészprofesszor, a Bauhaus stílus alapítója szerint a funkció, a biztonság és az esztétika a három legfontosabb szempont. Az első szükséges, a második kötelező, a harmadik jó, ha van, de szépség nélkül nem érdemes élni.