Csütörtöki kimenő
A hont aktuálisan lakó emberiség (töredék) legfontosabb két beszédtémája a foci és a rendkívüli hőség. Ezekkel kapcsolatosan aktuálisan rengeteg vélekedés, vélemény és meglátás hangzik el, kommentárok születnek, kiáltványok és sajnálkozások íródnak le és hozzá. Ahogyan az emberi természet is oly változatos, úgyannyira tarka a vélekedések egész szövevénye, bozótja.
Ennek okáért egy magát függetlennek tartó egyén azonnal valami másról ír. Ami éppen eszébe jut. A minap például az elmeállapot próbájaként összeírtam azoknak az osztálytársaimnak a nevét, akikkel az évek során átgályáztuk az első nyolc tanmenetet. Kilencvenhatot sikerült kifacsarnom az emlékek keszekusza spongyájából. Betűrendbe már a számítógéppel tétettem, de ezt csak bosszantásul írom ide azoknak, akik a számítógépek uralmától rettegnek, öregesen dohognak ellene.
Szóval egyszer hetedikben a magyartanárnőnk, Zs. I. fogalmazásra bujtotta fel az osztályt. Sőt a téma is adott volt. Nem a vakációs élményeket, közhelyeket kellett füzetlapra vetíteni, hanem a vajas kenyérről kellett önálló gondolatokat összehozni azon a vonalas felületen. Mit mondjak, megizzasztott. Mert azt mindenki leírta, hogy nagyon szeretem a vajas kenyeret, Szász Jancsi viszont azt írta, hogy ő annál is jobban a zsíros kenyeret ződhagymával, retekkel vagy paradicsommal, esetleg mindezekkel meg még paprikával is. (Nem mint Szent-Györgyi Albert, aki nem szerette a paprikát, amit a felesége uzsonnára tett – akkoriban még a jövendő Nobel-díjasoknak is uzsonnát pakolt a Nobel-díjjal várandós-várományos zsenifeleség, és a Curie házaspárnál sem lehetett másként –, szóval a paprikában fedezte fel a C-vitamint, nem mindjárt, türelmesen kivárt, amíg jött az eredmény quod erat demonstrandum.)
Krupa Júlia (álnév) viszont, akinek az apukája a vajgyárban dolgozott, akkor még a Poklos-patak partján, azt írta, hogy a vajat a tejszövetkezetből kapja a gyár, ma már gépek köpülik (ilyen szakkifejezéseknek mi nem voltunk akkoriban birtokában), és hogy a kenyér hosszú utat tesz meg, míg a búzából vagy rozsból finom ropogós kenyér lesz az asztalunkon. Ilyen analitikus elme volt, fizikát végzett, és aztán elkallódott valahol a nyugati dzsungelben.
Azt senki sem írta le, hogy nem szereti a vajas kenyeret. (Ha így is lett volna.) A háború után voltunk, és szüleink sokat meséltek a háború alatti ételkölteményekről, vö. sárgarépából baracklekvár, és a háborút követő második-harmadik évben a nagy aszályról, tehát valamiért ösztönösen megbecsültük az ételt, amelynek az origópontja talán éppen a vajas kenyér volt. Békeidőben.
Nem úgy, mint ma. Amikor tele van az internet háborús fenyegetéssel és receptebbnél receptebbel, és például az unokám önkezűleg készíti el a cacikit (tzatziki), amit uborkacsipsznek nevezett a konyhaművészetre buzdító ötletadó. De ha az előbb azok ellen dohogtam, akik a gépi/digitális újdonságok ellen beszélnek, nekem sem illik, hogy ugyanabba a hibába essek. Tehát a vajas kenyérről így, a nyolcadik évtizedben bizton állíthatom, hogy sokkal ízletesebb barna kenyéren (amit most bajor kenyérnek hív a kozmopolita szakmai zsargon), és így, nyáreste, a focibajnokság szünetében vagy akár a küzdelmek alatt – öngólokkal tarkítva – ölünkben egy-két karéjjal, paradicsommal (oltyán) és paprikával (roppanós) egészen jól ki lehet bírni a gólszünetet. A sör csak ráadás. A vajas kenyér életet hosszabbít. (Próbált.)
Ja és a vajas kenyér élvezete jelentősen enyhíti a kommentátorok fecsegését, adattúltengését, a teljesen érdektelen és haszontalan focitörténeti kisesszét, amit úgysem képes megjegyezni az, aki csak a labdarúgás szépségeire, kunsztjaira kíváncsi. És persze a kedvencek döntőbe jutását (nem kiesését) kívánja teljes szívvel és tele szájjal.
* Előbb persze megnéztem a helyesírási szótárban a vajas kenyér írásmódját: egybe vagy külön. Ugyanis még emlékszem, amikor a zsíros kenyeret egybeírtuk, de a vajas kenyeret nem, mert ideológiai megokolás szerint az utóbbit csak az uralkodó osztályok fogyasztották. Ezzel szemben a proletárok körében oly ritka volt a múltban, hogy csak jelzős szerkezetként volt ismeretes inkább, mint reggeli, uzsonna vagy vacsora alkalmával. (Ráadásul volt egy olyan háborúellenes jelszó: vaj helyett ágyú.)
