Csütörtöki kimenő
Az emberi együttélés formai elemei közé sorolhatók a köszöntések. Ezúttal nem születés- és névnapi, sem a hatalmasoknak járó szolgai alázattal kevert köszöntésre, sem a 100 évesekhez leereszkedő polgármesteri szalutálásra gondolok, csupán arra az egyszerű formális megnyilvánulásra, ami a napszakok szerint változik. Ugyanis már olyan fejlett és kifinomult az emberi kapcsolattartás, hogy a nap bármely szakára kitalált köszönéseket, az ébredéstől/ébresztéstől a lefekvésig.
A jókívánságok legegyszerűbb formulái, képletei voltak ezek, amelyeket az elkoptatásig használt az emberiség. Az idősebbek az ifjabbakat oktatták, serkentették, bökdösték: köszönj, kisfiam, kislányom szépen a néninek, bácsinak, a pajtásodnak, az óvó néninek, a pap bácsinak, fegyőrnek stb! És a „satöbbi” bácsi-néni hálásan rátekintett a kioktatott, megszurkált, megpöccintett ifjoncra, aki kipréselt magából egy (kezit) csókolomot. Ez független volt a napnak állásától, tértől és időtől, hosszú távon használható, pas par tout.
Amint azonban a gyermek kifelé bukdácsolt a csecsemőkorból, és elérkezett a kamaszkor zavaros vizeihez, a köszönések sajkája egyre nehezebben irányítható lett. Már a tanároknak és tanítóknak jó napotot kellett kívánni, akár szerettük, akár nem, nem volt választási lehetőségünk, sőt egy emancipációs diktatúrában a tanár néniktől is elvonták a kezitcsókolom privilégiumát, őt is ezzel a jónapotos izével kellett üdvözölni. Titokban azért maradt a csókolom.
A kislányok nem tudták pontosan, miként kell a nagyobb, fiatal férfiakat köszönteni, ebből keletkezett a lányos zavar és pirulás, amit úgy oldott meg a francia etikett, hogy a férfiakat kortól függetlenül arra kötelezte a jó modor nevében, hogy előre köszöntsék a női áldozatokat. Akik hálás pironkodással mondtak valami érthetetlent, amit konvencionálisan visszaköszönésnek lehetett tekinteni.
Volt tehát a jó reggelt – harsány volt, provokatív, kibírhatatlan, ifjúmunkásos, brigádos, kollektív elnökös, aztán volt még az „erőt-egészséget, elvtársak!” olyan főtitkáros-párttitkáros, katonás, rendőrös, a „na jó reggelt, emberek!” brigádvezetős, őrmesteres, meg a „să trăiţi!” azoknak a kivételezetteknek, akik a román hadseregben voltak egyenruhásítva.
A jó napotról volt már szó. Ez napközben bármikor veszélytelenül használható volt, kórusban mondva – osztályilag – még hozzá kellett tenni kissé nyújtva a kívánokat is. A főtitkár is használta. Hivatalos látogatáson a szónok ezzel köszöntötte le a kirendelteket, akik már órák óta álltak és vártak erre a két szóra, miközben egész jó napjuk el volt rontva.
Az angolok kitalálták a jó délutánt, a good afternoont, de egész délig good morningoznak, mert a jó napot még a jenkiknél is elég ritka. A jó estéttel semmi baj nincs. Így köszön a rendőr, a bakter, így köszönti a lokálba betérő lumpot az egyenruhás portás – kizárólag városon, ugyanis a szapora falusi korcsomákban nem szokás köszönni (néprajzi ismereteim szerint), vagy elég az adjisten és a középső bütykös ujjal kevéssé felbökött kalap.
A napszak utolsó köszöntése, a jó éjszakát tapasztalatom szerint inkább csak búcsúzás jellegű, a lefekvés előtti joccakát alakváltozata bizalmas közlés, a keresztrejtvényi meghatározása (tréf.), ami nem a kóser ellentétét, a tréflit jelenti, hanem a tréfásra utal.
Ha az éjszaka folyamán találkozunk valakivel, még mindig marad a jó estét, szép estét, és éjfél után a jó reggelt járja. Még azoknak is, akik hajnalban jönnek hozzánk, hozzátok, hozzájuk házkutatni, így szólnak, ha egyáltalán megengedi a szolgálati szabályzat, hogy a legszükségesebb morgás és utasítás, parancsszó mellett néhány emberi megnyilvánulás is használható, például „na emberek”, vagy „isten áldja magukat”. Ez inkább csak a reformkorban volt divatos. A legújabb korban „a viszontlátásra” egyenesen fenyegetéssel ért fel a házkutató közegek részéről, ui. újabb látogatást jelent(hetett).
Mára egészen tömött köszöntésbokor lombosodott ki ajkainkon. A szép, jó, boldog, csodás, mesés, álomszép, áldott és kellemessel kezdődőek. Nem telt föl új, közvetlenebb tartalommal, avagy gyorsan megkopott, de nagyon használatos a taxisofőrtől a munkatársig, a bolti eladótól a zálogházasig, a vízszámlástól a postásig, a kapástól az adásig. Gyaníthatóan a zavarodottság, a tisztázatlan társadalmi viszonyulások okán.
És akkor még semmit sem mondtunk a szervusz, szerusz, szevasz, szia, csáó, csá, ‘napot, csókolás, ászolgája, ászlovigé (50-es évek) általános és relatív fertőzésről. C-vitaminnal sem kúrálható.
