Akaratlanul is egymásra vetülnek a képek. Nézem a nagy játékos, a távozó államelnök beszámolóját, s meg kellene hatódnom attól, hogy milyen biztonságos országban élünk.
Akaratlanul is egymásra vetülnek a képek. Nézem a nagy játékos, a távozó államelnök beszámolóját, s meg kellene hatódnom attól, hogy milyen biztonságos országban élünk. Nem tör ránk a külső ellenség, nem bántanak a terroristák, sőt hadseregünk más népeket is védelmez, s működik a megváltozott belső és külső titkosszolgálat. A folyamatban levő korrupciós eljárások népszerűsítése igazolja: ha akarják, tudják, hol tartózkodunk (kivéve, ha lezuhanunk egy mentőrepülőgéppel vagy SMURD-helikopterrel), kivel mit beszélünk, s aki rossz fát tett a tűzre, alkalomadtán bedugják a börtönbe. Hogy e nagy biztonság létjogosultságának a visszaállításához 1990 márciusában minket használtak statisztának? Potomság. A távozó államelnök szerint örvendenünk kell, hogy a terroristák egyelőre nem robbantgatnak, s nem támadnak ránk az oroszok sem. De fényes nappal a forgalmas utcán beugranak az ablakon, és kirabolnak (természetesen sohasem kerül meg a tettes), a zsúfolt autóbuszon kilopják a pénztárcánkat, a mezőről mások gyűjtik be a termést, a vonaton elviszik a csomagunkat, s még a szemeteskukánkat is elgurítják, ha nem vagyunk résen – ragozhatnánk tovább a kisember fene nagy biztonságát, aki nem az elnöki rezidencia védett világában él. A folyton izmosodó igazságszolgáltatás pedig kisebbségi szemszögből (lásd MOGYE-ügy, Mikó-kollégium-per) másképpen fest. A többség számára nem számít a törvény, s a határozatok érdekes módon mindig ellenünkre dőlnek el. Ami a gazdasági élet fejlődését illeti, mi lenne, ha a távozó államelnök vagy a politikusok a sokat dicsért növekedő minimálbérből vagy a 847 lejre emelt átlagnyugdíjból kellene megéljenek? Az általános szegénységet illetően valóban biztonságban vagyunk, s ebben a kilátástalanságban aligha vigasztal a korruptak csillaghullása.
Igen, a képek. December 22-e van. Negyedszázaddal ezelőtt zajlott a bukaresti nagy erkélyjelenet, amikor frissen kinevezett gipszes lábú hadügyminisztere hiába próbálta lebeszélni Ceauşescut. A Kárpátok géniusza tapsoló tenyerű népéhez akart szólni, amely számára a legbiztonságosabb szocialista lágert teremtette meg. Nagylelkűségét bizonyítandó, Szép Ilonka tiltakozása ellenére száz lejjel akarta növelni az átlagkeresetet, hogy haragra lobbant népét kiengesztelje. De már késő volt, lehurrogták, megdobálták, s elkezdődött a Piteşti-közeli atombunker felé tartó elnöki pár vesszőfutása, akiknek élete a Târgovişte melletti laktanyán ért csúfosan véget. Hogy aztán elszabaduljon a káosz, az eszeveszett lövöldözés, ami több mint ezer életet követelt, s a sebesültek száma meghaladta a háromezret. S bár Bukarestben úgy lőtték le az embereket, mint egy vadászaton az állatokat, az állítólagos terroristáknak még a nyoma is úgy tűnt el, mintha nem is lettek volna. S később azok is követték őket, akik valamilyen mértékben ismerték az igazságot. Bár rengeteg a találgatás, ma sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy ki volt a nagy rendszerváltó színjáték dramaturgja és főrendezője. Ennek kimondására immár az EU-ban és a NATO-ban fuldokló szabad ország sorban harmadik államelnöke sem vállalkozott. S mi, az istenadta nép, szabadságunk törött szárnyaival újra elgondolkozhatunk azon, hogy mi miért is történt velünk, körülöttünk negyedszázaddal ezelőtt.
