A nyár Mikházánál kezdődik. Lehet, kissé balra vagy jobbra tolódik el, ez csupán nézőpont kérdése.
A nyár Mikházánál kezdődik. Lehet, kissé balra vagy jobbra tolódik el, ez csupán nézőpont kérdése. Végeredményben a Nyárád a fontos, amely magában hordozza magának az évszaknak a nevét. Egyes tudóskodó áltudósok, akik még ráadásul nyelvésznek is nevezik magukat, azt állítják, hogy semmi köze június-július-augusztushoz (iskolai szempontból a szeptember 15-ig tartó kegyelmi vagy prolongált időszakhoz), hanem az azonos nevű fákkal, az ilyen faegyedekből álló erdőségekkel kell összefüggésbe hoznunk, melyek a folyó (nem patak!) partján nődögéltek egykor.
Mi sem hamisabb: hiszen ahhoz, hogy azok a fák megnőjenek, szükség van melegre, az pedig nálunk, a még mérsékelt (de nem sokáig, ui. ki fog fakadni a jövőben a béketűrésből, és mértékét veszíti) égöv alatt csakis a nyarak adhatják meg. Különösen így volt ez a régiségben, amikor a magyarok és székelyek eleji a névadással foglalkoztak, hiszen csak az a miénk, amit meg is tudunk nevezni (a hűtőszekrény tartalmától a világegyetemben eltévedt fekete lyukacskákig), nos, midőn eleink (eleitek, az elitek) azzal foglalkoztak, az időjárásnak eszébe sem jutott a változatosságából egy jottányit is feladni, ráadásul nem léteztek füstös kombinátok és ártó kigőzölgésű üzemcsarnokok, nem hívták össze a vándor és latin népek európai klímakonferenciáját, tehát, hogy szómat kordába tereljem: a nyár – nyár volt. Nem valamilyen szurrogátum vagy érintőképernyős ájti-májti illúzió.
És végső érvként, mielőtt továbblépnénk, magunk mögött hagyva a fejtegetés gyönyörét, nincs, ismeretlen a magyar nyelvterületen (azaz szerte a világon) a Teled vagy ehhez hasonló zord folyónév.
Ezért Mikháza a nyár rokon értelmű kifejezése, mert ilyenkor kezdődik a nyári színházi évad, amin illik ott lenni a Maros-parti embereknek is, hiszen a falubeliek vajmi kevéssé honorálják azt, hogy kiköltözött hozzájuk Thália szekerén számos mímes és míves, őket inkább csak a felállított lacikonyha érdekli, meg a hideg sör, amelyek ugyanúgy a nyár jelképei, megragadható, fogyasztható elemei, mint a kultúra, színház, tánc, ének, komédia és a súlyos középfajú dráma. (Ez utóbbi szakkifejezést nyolcadikban verte a fejünkbe Kucsma Iboly tanárnő, miközben arról mesélt, hogy hihetetlenül szegény volt, ami télen látszik szabad szemmel a legjobban, amidőn neki nem jutott csizma a kutya hideg kolozsvári télben, és erősen irigyelte azokat a burzsoá libákat, akiknek mindenre tellett, és őt mélyen lenézték. Persze mi is tanultunk az osztályharcról, és tudtuk azt, hogy az erényes Magyar Autonóm Tartományban, ahol folytak ilyen társadalmi hadműveletek, a volt kizsákmányoló osztály leszármazottait nem engedték továbbtanulni hetedik osztálynál, akkor meg hogy jussanak fel a kolozsvári Bolyai egyetemre, amely az egyenlőséget és a tanuláshoz való kötelező jogot hirdette?!!)
Nyáron nem látszik ebből kifolyólag a szegénység sem. A ruhátlanságot a szerelem és a fürdőzés számláira terhelhetjük rá, a hajléktalanságot enyhíteni lehet sátrazással, kirándulással, homokban alvással folyó- és tengerpartokon, lombsátorral lombhullató erdőségeinkben, amennyiben nem vágtak ki minden fát a fabetyárok, hiúban alvással, szénafürdővel; nem kell kéregetni, elég lehullott gyümölcs és zöldség akad a piacokon lebzselők számára, az igényesebb háziasszonyok szemetesládája gyorsabban telik meg gyanús állagú élelmiszerekkel, amik még bizton kihalászhatók a kukából, ha a szegény ember – aki azért szegény marad, de láthatatlanul – korán kel, és fürgébben guberálóbb társainál.
A nyár júniusban, olykor már májusban elkezdődik, és az egyirányú forgalom keretein belül maradva halad a napfordulótól a nap-éj egyenlőségig, érthetőbben a hosszú nappaloktól és rövid, de szenvedélyes éjszakáktól a hosszabb, de szenvedélyes éjszakákig és rövidebb nappalokig, egy pillanatra az idő entrópiába – nyugalmi állapotba – kerül, nos, az a pillanat a nyár hivatalos vége, levonják a színházak zászlait Mikházán, a Nyárád ettől persze továbbra is egykedvűen hűvösödve folydogál, Mikházáról hazavonulnak az idegen hadak (a festett képűek és színpaddöngölők), a falu visszasüllyed az önképzésbe, a vén gazdátlan hamis kutya nem kap oda unokáink simogatni vágyó kezéhez, ott marad a Csűrszínház, amely nyári nyüzsgésről, tapsviharról álmodik, ám ilyenkor csak az ókort kedvelő hóviharok látogatnak ki a római límesz romjaihoz.
