Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A minap az egyik közösségi médiafelületen megtalálható marosvásárhelyi csoportba feltett valaki egy nyolcvanas évekbeli képeslapot, amelyen a város egyik emblematikus helye látható. Persze, rögtön záporozni kezdtek a kommentek, szokás szerint túlsúlyban a „régen minden jobb volt” mottóval és hasonszőrű megjegyzéstársaival. Egyvalaki jegyezte meg, hogy nem volt jobb, neki is esett a kommenthadsereg. Mindig érdekes élménynek bizonyul elmélázni azon, hogy a nosztalgia és a fiatalkor utáni vágyakozás hogyan szépíti meg az emlékeket – az ilyen esetekben is erről van szó, csakhogy a rózsaszínű mázt azért egy bizonyos tapasztalatszint fölött illene lekoptatni vagy legalábbis tudomásul venni azon relativitást, hogy ami jobbnak tűnt, csak a saját emlékeink miatt tűnt annak, és nem általános érvényességűként szajkózni a fenti mottóba rejtett mantrát. Hiszen a valóság teljesen más.
Én is emlékszem, a (számomra) legjobb buliknak a kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje adott otthont, motoros körökben akkor tényleg bajtársiasság volt, testvériség, társadalmi dogmákkal szembeni közös, romantikus, nonkonformista és szilaj ellenállás, de azt sem felejtem el, hogy micsoda ótvar fosokon kellett elmenni egy-egy találkozóra, hogy egy gyergyói út 20 órába telt, mert mindenkinek valahol lerobbant a gépe legalább egyszer (amit meg kellett javítani, mert úton senkit sem hagyunk), hogy milyen pocsékok voltak a körülmények és a kínálatok. És azt sem, hogy négy év alatt négyszer cseréltem főtengelyt a 250-es Pannóniában, mert minden szezon végén megadta magát a csapágy. Szép idők voltak? Igen, gyönyörű idők voltak, fiatalok voltunk és vadak, motoroztunk, buliztunk, dőltek utánunk a csajok, és kialakult egy olyan társaság, amelynek nagyon sokat köszönhetek. Szar idők voltak? Igen, szar idők voltak, szegények voltunk, egy lepukkant országban éltünk, amelyben egy akkor harmincéves Honda is abszolút elérhetetlen álomnak tűnt. Az istenségként körülrajongott Harley-Davidson birtoklása pedig utópisztikus gondolatnak. Ezért jártunk IZS-zsel, Jawával, Czetkával, Pannóniával, Dneprrel, Urallal. Ezért szereltünk folyton, kényszerből megtanultuk. És „átmeneti generációként” – a lehetőségek hiányának idejéből a viszonylagos jólét időszakába – ezért tudjuk értékelni azt, amink jelenleg van.
Ez az írás tiszteletteljes üzenet azoknak, akik szerint nem a nosztalgia és a személyes érintettség szépíti meg a múltat. Kérem, képzeljék el – csak egy percre –, hogy megérkezik a cocialista tündérkáder, és mindent, de mindent visszaváltoztat 1985-re. Mondjuk. Egy másodperc alatt lesz hideg és sötét a lakásban, eltűnik a hűtőből a kaja, a boltokból a kínálat, az autó Ladává, Skodává, Daciává, Trabanttá változik, a tévé Diamanttá, benne világűrpor, csak este lesz adás, azt is tudjuk, hogy mi. Eltűnnek az autópályák, a gyorsforgalmi és terelőutak, a szupermarketek, régi formájukba omlanak vissza a benzinkutak, kisboltok, ruhásüzletek, játszóterek, mozik, kocsmák és kaloriferek, újraemelkednek a kazánházak, amelyek ezúttal sem fűtenek, nem megy a lift, áramszünet van, éhes a gyermek, de nincsen tejpor, és amúgy sincs semmi, csak az ecetes uborkás borkánok a Superben. Hiába mennek nyolcra dolgozni, reggel ötkor kelnek, hogy kiállják a kétórás sort a kenyérüzlet előtt, majd szétzúzzák magukat a tömött buszon, mert benzin sincs, amikor pedig van, kilométeres sor nyúlik érte. És tegyék a tetejébe tetszőlegesen az épített örökség állapotát, a kisebbségi jogokat, a személyiségi jogokat, az emberi jogokat, illetve mindezek teljes hiányát, a falurombolást, létbizonytalanságot, a kórházi állapotokat, a szólás- és vallásszabadság helyzetét, a zárt határokat, a külföldi utazás tilalmát. Tengerpart helyett a patakmajori kempinget. És mikor mindez lefolyik a lelki szemeik előtt, képzeljék el, hogy eltűnik a kezükből a mobiltelefon, annak minden vívmányával együtt, a közösségi médiától az online foglaláson keresztül a GPS-ig, és megjelenik helyette a falitékán a sárgás tárcsás, amelyben ott lapul a poloska, hogy az újraéledő rendszer azonnal megneszelhesse, amint elküldik a jó kuruc anyjába azt, aki mindezt újrakívánta. És midőn elküldték, bizonyosan Önökért megy – jellemzően éjjel, a családot felverve – a fekete autó két(al)osztályos, borítékolhatóan brutális munkaközössége.
Ugye, hogy megérte mindezt újrakívánni egy somostetői flekkenért és laktobáros vargabélesért azokból régi szép időkből?