A napokban egy, pénzügyi stabilitás témakörével kapcsolatos rendezvényen szólalt fel a költségvetési tanács elnöke, maga is volt pénzügyminiszter, olyan kritikával illetve a politikumot, ami normálisan működő országokban, pláne választási esztendőben komoly vihart kavart volna. Ehhez képest a regáti forró puszta teljes csenddel reagált a kemény szavakra, és ez nem véletlen.
Meg kell hagyni, az illető, aki gyakorló politikus korában sem volt egy kimondott botrányhős a nyilatkozataival, több dologra is kitért az előadásában, amelyben, noha nem ez volt a vezérvonal, kifejtette, hogy a politikai döntéshozóknak hiányosak a gazdasági és pénzügyi ismeretei. Ez a nyilatkozat már napok óta ott a hírportálokon, ám sem a kormányoldalról, sem az ellenzékiről egy árva szónyi reakció nem volt rá. Meg kell hagyni, nyár van, forróság, szabadságolás, fociláz, de azért a pártok a háttérben már izzítják a kampányüzemmódot, és hamarosan kezüket-lábukat törve igyekeznek majd rávenni minket, hogy a parlamenti listáikra szavazzunk. És a széles palettán senki nem kapta fel a vizet erre a kritikára, legalább egy halk „no, de kérem” erejéig. Erre talál igazán, hogy a hallgatás beismerés.
Erre a legjobb bizonyíték az államháztartás helyzete és az átgondolatlan, elkapkodott döntéshozás mindennapi gyakorlattá emelése. Számtalan utcai demonstráció lezajlott ebben a szép országban az utóbbi évtizedekben, de azért olyan még nemigen volt, hogy a könyvelők vonuljanak ki tüntetni, lényegében az utcán követelve a kormánytól azt, amire egyébként törvény kötelezi a döntéshozókat: úgy kellene dolgozni az adószabályokon, hogy egy adott intézkedésnek egyszer ki kéne számolni a lehetséges hatásait, aztán, ha megéri, egyeztetni a bevezetéséről az érintettekkel, majd meghozni magát a döntést, időt hagyva a felkészülésre a gyakorlati alkalmazás előtt. Ehhez képest nálunk támad egy ötlet, nagyon jó esetben van mögötte valamilyen hasra csapós számolás a lehetséges hatásról, de ez a legritkább esetekben van félénk köszönő viszonyban a valósággal, aztán ezt gyakran minden érdemi vita nélkül sürgősségi eljárással bevezetik, majd amikor kiderül, hogy a gyakorlatban nem működik, újabb sürgősségi rendeletekkel csiszolják az eleve szemétkosárra sem érdemes találmányt, tologatják az alkalmazási határidőket, de végül hosszas cirkuszok után jegelt intézkedésekre is volt példa bőven. Hosszú kormányzati ciklusok ilyen kitartó gyakorlatának az eredménye egy olyan adórendszer, amit kaotikusnak nevezni dicséret; az egy csodával ér fel, hogy a könyvelőknél csak most szakadt el annyira a cérna, hogy az utcára vonuljanak tiltakozni. Mikor ennek a nálunk gyakorolt gazdaságpolitikának megszorításokban fognak a választások után beérni a gyümölcsei, sokan követhetik majd őket, de az már késő bánat lesz.
