Üzenet zenében, szóban, képekben – anyanyelven

Beszélgetés a 85 éves Boros Zoltán rendezővel, zeneszerzővel, televíziós szerkesztővel

– Téged sokan ismernek a tévéből, a szebeni jazzfesztiválról, koncertekről, esetleg megvették a lemezed… Mesélj a gyermekkorodról.

– Egy dél-bihari faluban, Gyantán születtem 1939. július 29-én, ahol édesapám, Boros Ferenc 1933 óta szolgált református lelkészként. Hamar jelentkezett irodalom iránti érdeklődése, versei, elbeszélései, tanulmányai az Ifjú Erdély című folyóiratban jelentek meg. Édesanyámmal segédlelkész korában ismerkedett meg Királydarócon, ahol ő tanítónő volt. A tanítóképző után a kolozsvári zenekonzervatóriumban elvégezte a zongora szakot is. 

– Hol jártál iskolába?

– Az egyház épületében összevont I–IV. osztályból álló iskola működött, ott voltam elsős, aztán Szalontán is jártam egy kicsit iskolába, majd Váradon, a Teleki utcai elemi iskolában folytattam 1949-ben, negyedikesként. Ötödiktől édesapám a Premontrei Főgimnázium utódiskolájába, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumba íratott (ma Mihai Eminescu Főgimnázium), ahol a román, orosz, francia nyelv mellett ógörögül, latinul is tanultunk, és csillagászati óráink is voltak. 

– Édesanyád konzervatóriumot végzett, te hogy tanultál meg zongorázni?

– Anyám zenetanári diplomával évekig csak helyettes tanítónőként tudott elhelyezkedni. Zongorát úgy szerzett, hogy az ötvenes években jó feketeüzletnek számított a zongorakereskedés, mégpedig Bukarestből erdélyi városokba. Váradon  több mint kétszeres áron lehetett eladni az odaszállított és kissé feljavított zongorákat, s aki kereskedett, valahol kellett tartsa a megérkezett zongorát, amíg vevője akadt. Egy ismerős kérésére így rendszeresen érkezett hozzánk egy-egy zongora, és ott volt hónapokig, sőt évekig. Tehát volt min gyakoroljak. Előbb a Népi Művészeti Iskolában, később Fischer Stefániánál, egy csodálatos zongoratanárnőnél tanultam, aki valamikor Bartók tanítványa volt. Rengeteget mesélt róla.

A másik nagy szerelmem az irodalom volt, s mivel Antal Ilona nagyváradi zongoraművész, tanárnő véleménye szerint a zongorajátékom még nem volt a megfelelő szinten, a magyar nyelv és irodalom szakra felvételiztem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarára.

– Milyen volt a diákélet az ötvenes években?

– Érdekes, izgalmas, új világ volt egy addig nem látott városban. A diákszálláson tizenketten laktunk egy szobában, kibírható volt, mert a bölcsészkarra jártunk, beszélgettünk, vitatkoztunk, együtt hallgattuk a Szabad Európa Rádiót egy közösen vásárolt készüléken. Aztán amikor Szisz (Szilágyi Domokos) jelezte, hogy volna egy kiadó szoba, de csak kettőnek adják ki, megnéztem, és odaköltöztem vele. Addig Páll Laji volt a szobatársa. Az évfolyamtársaim között volt többek között Szilágyi Domokos, Lászlóffy Csaba költő, író, Nagy Kálmán, a Kalevala legkiválóbb fordítója, Koczka György újságíró, dramaturg, később tévés kollégám, Metz Katalin színikritikus, Kelemen Kálmán, aki 1990 után megalapította a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, és ő az egyetlen, aki a felsoroltak közül most, 2024-ben még él. 

Kiváló tanáraink voltak: Antal Árpád, Szigeti József és Jancsó Elemér magyar irodalmat, Szabó Zoltán nyelvhelyességet, kiejtést, Vámszer Márta nyelvjárást és finn nyelvet, Csehi Gyula esztétikát tanított, Kohn Hillel adta elő egy egész évig Marx A tőke című tanulmányát, Márton Gyula nyelvészprofesszor volt a dékán. Kedvencem Jancsó Elemér volt, aki úgy tudott beszélni a 18. század irodalmáról, a testőrírókról, mintha mi is ott lennénk velük Bécsben.

– 1958-ban az ’56-os események, történések „tisztázása” történt, amikor sokan börtönbe kerültek ártatlanul, vagy kirúgták őket az egyetemről. Veled és társaiddal hogyan bántak el?

– A második leszámolási hullám idején egy, a diákok nyilvános színvallását célzó gyűlésen az egyetemi aula színpadára kiállított diáktársaink közül azok, akik nem válaszoltak megfelelően arra a kérdésre, hogy ’56-ban Magyarországon forradalom volt vagy ellenforradalom, súlyos börtönbüntetéseket kaptak. Engem hat társammal együtt exmatrikuláltak, azaz kizártak, mert tiltakoztunk a gyűlés diktatórikus vezetése ellen. Mikor elmeséltem a szüleimnek, hogy mi történt, bár kemény dorgálást vártam, csak ennyit kérdezett anyám: és most mi lesz? A továbbiakban csak azon törték a fejüket, hogy miként segítsenek. Semmihez nem értettem, kellett egy mesterség. Tanultam könyvelést, voltam raktáros, muzsikáltam lakodalmon, végül beiratkoztam egy egészségügyi technikumba klinikai laboránsnak. Közben gyakoroltam és készültem a zeneakadémiára. Négy év múlva felvételiztem a zenekonzervatóriumba, Iași-ba, két év múlva pedig sikerült átmennem a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumba.

– Mesélj a második diákkorodról is.

– Kolozsvárnak országos zenei központként filharmóniája, zeneakadémiája, nemzetközileg elismert intézményei voltak. Jártam a szimfonikus koncertekre, kórusunk énekelte Mozart Requiemjét is, de legjobban a Romániában akkor már éledező jazzmuzsika érdekelt, a konziban ennek a megértéséhez, előadásához, jazzdarabok komponálásához kerestem az elméleti szakmai alapot. 1965-ben Tripa János nagyváradi szaxofonossal együttest alapítottunk az Egyetemiek Háza Jazzkvartettje néven, mellyel a Kolozsvári Rádióban és Bukarestben, a televízióban is készültek felvételek. 1967-ben diplomáztam, de nem voltam megelégedve a „repartíciómmal”, az elválasztott állásommal, mert bár a három zeneakadémia (Kolozsvár, Bukarest, Jászvásár) végzősei között nekem volt a legnagyobb médiám, nem kaptam meg a választott helyet, a Bukaresti Rádió zenei szerkesztői állását, azzal az ürüggyel, hogy nincs állandó lakhelyem a fővárosban. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok szabadúszó zenészként megélni. Eleinte jó szerződéseim voltak a román tengerparton, egy brassói éjjeli bárban, hajózenészként beutaztam a Földközi-tengert a Transilvania turistahajón, de két év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, szabadúszónak lenni egy rendkívül kötött rendszerben nem perspektíva. A nagyváradi színházban megürült a karmesteri állás, arra jelentkeztem. Szinte minden drámai előadásban volt háttér- vagy élő zene is, amit szintén a zenei mindenesnek számító karmester állított össze vagy komponált. Szerettem a színház hangulatát, a színészkollégákat, szép évek voltak.

– Mikor és hogy kerültél a Román Televízió bukaresti magyar adásához?

– A színháznál hamar kiderült, hogy zenészi szakmai ismereteimnek, muzsikus mivoltomnak csak egy kis szegletére van szükség, fejlődésre vagy előrelépésre kevésbé van lehetőség. 1970-ben a Siculus könnyűzene-fesztiválon megismerkedtem Bodor Pállal, a Román Televízió magyar adásának akkori főszerkesztőjével. Egy évre rá, 1971-ben már én készítettem a fesztiválról zenei szerkesztőként a tévéműsort a magyar adásnak. 

– Lehetett-e valódi, értelmes mondanivalót átadni, vagy csak a párt szócsövének kellett lenni?

– A költőink, íróink által használt metakommunikációs nyelvezet példájára a hetvenes években a televízió magyar nyelvű műsorában megkíséreltünk olyan tartalmakat elrejteni, ami, bár nem érte el a cenzor ingerszintjét, üzenet volt sorstársaink felé. Például magyar történelemről szó sem eshetett hivatalosan, de a csíkszeredai Régizenefesztivál egyik kezdeményezőjeként mondhatom, hogy 1980-tól öt évig szólhatott a régi századok magyar muzsikája, műsorvezetőként pedig a megfelelő történelmi háttér ismertetésére is lehetőségem volt. A Zenés Karaván és a Klubdélután című műsoraim egy-egy erdélyi városhoz kötődtek, minden alkalommal szó esett a város történetéről is. A Mondod-e még című zenés történelmi dokumentumjátékban a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium múltja elevenedett meg Sütő András narrációjával. A zenés irodalmi műsorokban segítségemre volt az a három év is, amit a Bolyai egyetemen töltöttem.

– A ’70-80-as években kaphatók voltak hazai magyar lemezek – könnyűzene, táncházmuzsika, verslemezek, mesék –, de ti is készítettetek zenei felvételeket.

– A Román Televízió bukaresti zenei stúdiója volt akkor műszakilag a legfejlettebb, a műsoraimhoz rendszeresen készítettem zenei felvételeket több műfajban. Hogy a magyarul énekelt dalok felvételeit én irányíthassam, kitanultam a zenei rendező, akkori nevén hangmester (maestru de sunet) szakmát is. Az adás megszűntéig közel hétszáz zenei felvételem került a hangtárba. A hetvenes években az országos magyar tévéadás és a sikeres zenei fesztiválok hatására ifjúsági zenei mozgalmak indultak könnyűzene, régizene, táncházmuzsika műfajában. A legjobban sikerült felvételekből lemezanyagot állítottam össze, az Electrecord lemezgyár a felvételeimből körülbelül harminc hanglemezt gyártott. Én készítettem Illyés Kinga Szilágyi Domokos verseiből összeállított Lírai oratórium című lemezét, és A kis herceget is. Zenei klipjeink ma is élvezettel nézhetők a neten. A rendezvényeket a tévé bukaresti magyar adása szinte patronálta, az 1980-ban beindított régizene-fesztivál létrejöttének szakmai hátterét, de a jóváhagyatást is Pávai Istvánnal ketten szorgalmaztuk, majd a korabeli jelmezeket is a tévé hozta. Rendszeresen részt vettem a Siculus zsűrijében, szóval a szívügyemnek tekintettem mindent, ami az erdélyi magyar zenekultúrában mozgott.

– 1985 januárjában megszűnt a magyar adás. Hogyan vészelted át azt az öt évet az adás újraindításáig?

– Egy másfél évtized alatt kialakult néző-alkotó kapcsolat, a Magyarországon kívüli leggazdagabb, az elektronikus médiát, televíziót és rádiót is magába foglaló kultúrhálózat csonkult meg, amikor a hatalom elhallgattatta az összes területi rádiót, és beszüntette a nappali televízióműsorokat. Egyfajta „média Trianon” zajlott le Romániában. A szerkesztőségeket nem szüntették meg azonnal, még hónapokon keresztül járt a fizetés, amíg el nem helyezték az embereket, vagy ki-ki talált magának más állást. Nem kellettek áldozatok, elég volt, ha a szólás szűnt meg. Nekem aránylag könnyű dolgom volt, a tévé zenei szerkesztőségével régóta működtem együtt, úgyhogy zenei szerkesztőként, majd zenei rendezőként dolgoztam tovább a televízió és a Bukaresti Rádió stúdióiban. Élveztem, hiszen az ország legjobb muzsikusaival dolgozhattam szinte minden műfajban, és többet foglalkozhattam a zenével, a szerzeményeimmel, a jazzegyüttesemmel. Zeneszerzőként régóta dolgoztam azon, hogy kialakítsak egy olyan dallam- és harmóniavilágot, ami a legjobban megfelel az elképzeléseimnek. Úgy éreztem, hogy sikerült egy kvartokra építkező, tonális, de mind a tizenkét hangot egyaránt használó hangrendszert kidolgoznom, amelyre improvizációim szervesen épülhettek. Anca Parghellel van egy felvételem, Un gând (Rád gondolok), ami már így készült (lásd YouTube). 1989-ben a Zeneszerzők Szövetsége nekem ítélte jazzkategóriában Az év szerzeménye díjat az Alternative című szvitért, épp idejében, mert decemberben lelőtték Ceaușescut, és azután… a zenétől már messze sodort az élet.

– 1989 után újraindult a Román Televízió magyar nyelvű adása. Kik segítettek ebben, a régi munkatársak mellé toboroztál újakat is?

– A lényeg a magyar tévéműsor újraindítása volt. El tudod-e képzelni bárhol Európában, hogy bemegy néhány civil egy köztelevízió épületébe, beül egy programtervező ülésébe, és kijelenti, hogy ezután hetente egy, az állam nyelvétől különböző nyelvű adást fog készíteni ilyen és ilyen adásidőben? 1990-ben a Román Televízióban ez történt, és a december végi, forradalom diktálta kaotikus tévéadások utáni első ad hoc programgyűlés vezetője, Dumitru Moroșanu szó nélkül elfogadta a javaslatunkat. Napok óta bejárt a tévéstúdióba néhány kolléga, akárhol is volt épp a munkahelye. Zavaros idők voltak, s aki határozottan lépett fel, arról elhitték, hogy az új hatalom embere. Egyszerűen visszafoglaltuk a szerkesztőség korábbi szobáit. A magyar adás megszűnte óta ott dolgozó román kollégák ismertek bennünket, és szó nélkül átadták a helyüket. Érdemes rögzíteni, hogy kik voltunk ott az újraindulásnál: Aradits László, Feczkó Zoltán, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária és jómagam szerkesztők, Öllerer József operatőr, Petruka Judit vágórendező, Aradits Lukács Zsuzsanna és Rostás Emília vágók, Miklós Pataki Georgina gyártásvezető, Todan Ildikó fordító, és két barátunk, Kacsó Sándor és Györfy György informatikus mérnökök, akiket megkértünk, hogy segédkezzenek legalább az első adásban. Mindketten otthagyták később a munkahelyüket, és velünk maradtak. Három nap múlva, 1990. január 8-án, hétfőn az erdélyi magyarok ismét hallhattak magyar szót a már régóta csak román és csak eszeveszett propagandát sugárzó tévécsatornán.

– Hogyan lettél főszerkesztő?

– Kollégáim látták az adást, tudták, hogy a televíziózás minden műfajában készítettem műsorokat, és természetesnek vették, hogy az első adást én koordinálom. Hetek múlva rendeztünk egy szavazást, hogy ki legyen a főszerkesztő, mert naivul azt hittük, hogy a demokráciában ez így működik. Egyhangúlag engem választottak, az intézmény új vezetősége később tudomásul vette, és kinevezett.

– A régi magyar adás a cenzúra idején azt választotta, hogy kulturális adás legyen, és akkor kevesebb a probléma. Ti mondhattatok mást, mint az esti híradó?

– Megváltozott a helyzet. Azt vállaltuk fel, hogy korlátok nélkül elmondjuk a valót a jelenről és a múltról, hisz évtizedek óta hazugságözönben éltünk. Mi is leforgattuk ugyanazokat az eseményeket, amelyeket a híradó, csakhogy a valóságot mutattuk be, rendszeresen cáfoltuk az ott elhangzottakat. A román közvélemény is felfigyelt ránk, a kormányhű lapok támadtak, az ellenzéki lapok felhívták a figyelmet az adásra, és a román lakosság is elkezdte nézni a műsorainkat. A magyar adás hamar bekerült a romániai sajtó élvonalába, ennek hatását személyesen is éreztem: minden fontos médiatanácskozásra meghívtak, részt vettem az audiovizuális törvény megalkotásában, tagja lettem az első műholdas román televízió kuratóriumának is.

Tényszerűen beszámoltunk a tüntetésekről, a bányászok atrocitásairól, a marosvásárhelyi véres eseményekről. Vásárhelyen Simonffy Katalin, Györfy György forgatott, riportjukból kiderült, hogy a verekedést a román fél kezdte; Aradits László Bukarestben megkereste, lefilmezte a kórházban a sebesült Sütő Andrást; Koczka György a magyarokat verni Ibănești-ről bejött, de végül földre tepert, nemzeti hősnek kikiáltott Mihai Cofarut szólaltatta meg a kórházban, aki elmondta, hogy a Nemzeti Megmentési Front helyi titkára szervezte a dorongokkal felfegyverkezett falusiak beutaztatását. Galbács Pál a börtönben kereste meg a verekedésért 15 évre ítélt magyar embert, aki elpanaszolta, hogy a mellé bezárt foglyok módszeresen kínozzák, kiderült, hogy a „pitești-i jelenség” a román börtönökben 1990 után még működött. A kínzások a riport után elmaradtak. Koczka Györgynek volt egy tényfeltáró rovata, A hivatalnak packázásai, s a hozzánk érkező levelekből kiindulva hónapok, sőt évek óta a bürokrácia útvesztőjében rekedt ügyek oldódtak meg műsorai nyomán.

Az adás nemcsak a jelenről szólt, a nézők első ízben tudhatták meg az ’56-os és a korábbi politikai elítéltek sorsát Tófalvi Zoltán filmjeiből; B. Nagy Veronika és Vetési László Juhaimnak maradékát összegyűjtöm című rovatából szembesülhettek azzal, hogy az erdélyi magyarság nemcsak a beolvasztási politika és a kivándorlás miatt fogy, hanem van egy – odafigyeléssel, támogatással lassítható – természetes lemorzsolódás: a szórványosodás. A sorozat hatására valódi szórványmentő mozgalom indult, nyári táborokat szerveztek gyerekeknek, egy-egy addig ismeretlen helység, például Magyarigen a filmek nyomán szinte turisztikai látványossággá vált, és megindult a roskadozó templomok felújítása.

Az aktualitás uralta az adást, de volt ifjúsági rovatunk, az Ébresztő (Kacsó Sándor, Schneider Tibor), filmek az erdélyi műemlékekről (Bartha Ágnes, Balázs János, Xantus Gábor), Erdély története (Meltzer Éva Lia), könnyűzene, régizene (Antal Áron), színházi rovat (Tomcsányi Mária, Nagy Enikő), oktatás (Antal Tövissi Ildikó), a bukaresti magyarokról szóló reggeli rovatunk (Gödri Ildikó), riportok (Kós Anna), híradó (Bodor Tamás, Nagy Éva, Mosoni Emőke); én a Fórum rovatban ütköztettem véleményeket, álláspontokat, figuráztam ki a hatalom túlkapásait, és a Hinta rovatban ültettem (bűvös) hintaszékbe neves politikusokat, kultúrembereket, akik vállalták, hogy kényes kérdésekre válaszolnak. Kollégáim bátorságáért máig hálás vagyok.

– Milyen érzés volt 2002-ben nyugállományba vonulni, egy olyan aktív ember, mint te, hogy élte ezt meg? Mi következett ezután?

– A sok éve halasztgatott dolgaimmal kezdtem foglalkozni, elsősorban dokumentumfilmek készítésével. Az átnevelés poklában című filmben egy kolozsvári fiatalokból álló kommunistaellenes szervezkedés történetét mesélték el maguk a túlélők, akiket épp az juttatott börtönbe, aki beszervezte őket 1949-ben. A félelem nevében és A 7EK című filmekben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjainak a kálváriája elevenedik meg, akiket 1958–59-ben, a forradalom utáni leszámolás második hullámában zártak ki negyed- és ötödévről. Elfelejtett értékeink, a kolozsvári Hitel című filmmel a kommunista Korunk árnyékában agyonhallgatott két világháború közötti kiváló folyóiratot igyekeztem hajdani munkatársakkal és elemzőkkel visszahozni a köztudatba. A Nyugat folyóirat megalakulásának 100. évfordulója, a megemlékezések idején jutott eszembe, hogy az Ady köré csoportosult költők időben egybeeső első jelentkezéséről, A Holnap című kötet és mozgalom megjelenéséről szinte egy szó sem esik, ez adta az ötletet, hogy a két irodalmi csoportosulás nagyváradi találkozásáról készítsek filmet  Nyugatosok A Holnap városában címmel, hisz a múlt század eleji magyar irodalom több volt annál, mint egyetlen folyóirat munkatársi gárdája. Attila szekere a Szajna partján egy székelyföldi szobrászról, Román Viktorról szól, aki Párizsban lett elismert képzőművész, és idehaza elfelejtették. Az Égig érhetne az ének egy máig működő rockzenekarról, a Metropolról szól a kommunizmus évtizedeiben, a Magyarok a Balkán kapujában a bukaresti magyarok történetét meséli el. A filmeket a Duna Televízió, a Magyar Televízió és a Román Televízió magyar adása sugározta, néhányat vetítettek a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban, a bukaresti Balassi Intézetben, valamint több erdélyi és magyarországi városban is.

A filmek mellett vállaltam egy társadalmi szerepet is. Tíz évig voltam az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke, amely a romániai magyar nemzeti közösség autonómiájának a kiharcolását tűzte ki célul. Szerintem az autonómiaigényt ébren kellene tartani, a világ változik, sok minden – jó és rossz – lehetségessé vált, amit nem is oly rég el se tudtunk képzelni.

– Milyen fontos díjakkal ismerték el életművedet?

– Kaptam díjat dokumentumfilmért (Fekete vasárnap, A legjobb alkotás, 1994, Határon Túli Filmek Fesztiválja, Siófok), jazzszerzeményért, zenélésért (Az év szerzeménye, 1989, Romániai Zeneszerzők Szövetsége; A Romániai Jazz Kiválósága, 2010, Muzza Alapítvány), filmzenéért (Román Televízió APTR-díj, 1995), tévéműsoraimért (a Magyar Televízió Nívódíja, 1994, a Román Televízió Kiválósági Díja, 2006), az autonómia eszméjének médiában való népszerűsítéséért (Kós Károly-díj, 2009), televíziós újságírói és zenei tevékenységemért (Bercsényi Miklós-díj, 2020), tévés, filmes tevékenységemért (Arany Pillangó díj 1996, EMKE, Janovics Jenő-díj, 1999, EMKE, MÚRE Életműdíj, 2024), a romániai magyar televíziózás újraindításáért (Magyar Érdemrend tisztikeresztje, 2010). A legbüszkébb arra a díjra vagyok, amelyet eredetileg nekem szántak, de javaslatomra – hisz a televízió csapatmunka – nem én, hanem az a közösség kapta, amelynek tagja és tizenkét évig vezetője voltam: a Román Televízió magyar szerkesztősége 2001-ben átvehette a Kisebbségekért Díjat a magyar parlamentben.

– Sokfelé sodort az élet, sok mindennel foglalkoztál. Melyik időszakot tartod a legfontosabbnak?

– Az 1990 utánit, amikor a Román Televízió országos magyar adásának voltam a főszerkesztője. Amikor új korszakban, új játékszabályok között kellett küzdeni a szabad szólásért, és amikor milliók nézték az újraindított magyar adást. Az irányelvünk a köz szolgálata volt. A köz esetünkben szakmai nyelven épp a célközönségünk volt, azaz a romániai magyarok. A műsort róluk, nekik és értük (!) készítettük. Ugyanakkor mindenkihez szóltunk, aki tud magyarul, vagy érti a román feliratot. Kiderült, hogy ennek a korszaknak az emléke legfeljebb a nézők egy részében maradt meg. A filmeket, zenei műsorokat újra lehet nézni, de a csatározások, a kulisszák mögötti küzdelmek, konfliktusok nyomát legfeljebb az én idegpályáim őrzik. Megtisztelő, hogy emberek az utcán még ma is megszólítanak, kedvesen, szinte szeretettel, akárcsak rég, de a nevemet egyre kevesebben találják el.