Újra a Bernády Házban a művészetis diákok

* Díjátadás a tárlatnyitón… Az ajándék átadója Kolumbán Kántor Zita tanárnő   
Fotó: Balog Csongor

És minden eddiginél színvonalasabb kiállításon! A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Marosvásárhelyi Művészeti Főgimnázium között hagyományosan jó a kapcsolat, ennek egyik legsikeresebb megnyilvánulása a mindenkori XI. osztályosok tanév végi festészeti tárlata. A kiállítássorozat 2018-ban indult útjára az alapítvány kuratóriuma és a főgimnázium művészpedagógusai, mindenekelőtt a jeles textilművész, Kolumbán Kántor Zita tanárnő együttműködése nyomán. Azóta a magyar tagozat tanulói ilyenkor júniusban, még az utolsó iskolai évük megkezdése előtt, lehetőséget kapnak egy nyilvános megmérettetésre, amelyen festői tehetségüket, rajztudásukat, szakismereteiket önmaguknak és a város művészetkedvelőinek is bizonyíthatják. Izgalmas és hasznos kihívás ez, a tárlatok elismerést hoztak a kiállítóknak, az esetleges művészeti pálya folytatása tekintetében is mérvadóak lehettek, és az alapítvány által felkínált jutalmak, elismerések is jól fogtak a tizenegyedikeseknek, akik többnyire az utóbbi időszakban készült képeikből válogattak. 

Az idei XI.D osztály diákjai nagyobb merítésre vállalkoztak, ennek köszönhetően a korábbiaknál több mű, változatosabb tematika és figyelemre méltóbb stilisztikai változatosság jellemzi a június 10-én nyílt kiállítást, amelyre természetesen a szülők, tanárok, iskolatársak is kíváncsiak voltak. A megnyitón Kolumbán Kántor Zita tanárnő is elégtétellel méltatta diákjai munkakészségét, lelkesedését, talentumra valló képkínálatát, ötletgazdagságát. Az emeleti galériában látható 70 festmény és alkotóik – Apostol Andrea, Balázs Eszter, Bálint Örs, Haraszti Gréta, Ilyés Kinga, Kerekes Petra, Kürti Lilla, László Boglárka, Fábián Abigél, Nagy Tímea, Nemes Anita, Szabó Tamás és Tóth Krisztina – érdemeit oklevéllel és értékes ajándékcsomagokkal jutalmazta a kuratórium. Nem feledkeztek meg a munkáikkal ezúttal hiányzó, de az akcióból a maguk részét felvállaló Kovács Viktóriáról és Kiss Ajnáról sem.

Újdonság volt az is, hogy a diákok nevében szót kért Fábián Abigél, és elmondta, ők hogyan viszonyultak a kezdeményezéshez. Mellékletünkben a tárlatnyitón felolvasott írását közöljük.

Visszanyúlva a gyökerekig

Háromévnyi munkánkat tettük szemlére az eddigi talán legmélyrehatóbb kiállításunkon. Az előző alkalmakkor főként a pillanatnyilag kedvenc munkáinkat ajánlottuk fel, általában a legfrissebbeket. Itt viszont az utunk elejéről származó, még javában kísérletező jellegű alkotásaink számára is jutott hely. Sőt, az a kiállítás egyik célja, hogy nyomon követhetővé tegyük mind az egyéni, mind az osztály kollektív fejlődését.

Ha egyetlen alkotónak vesszük sorra a munkáit, és megpróbálunk felállítani egy kronológiai sorrendet a munkák születési idejét illetően, valószínű, hogy egy-két helyen hibát fogunk véteni. Ez a fejlődés nem szigorúan lineáris, néha az ember visszaesik, eszébe jut valami, új dolgot fedez fel, majd helyette elfelejt valami mást. Ez persze nem baj, egy idő után, ami fontos, rutinszerűvé válik. Emellett azt is észrevehetjük, hogy néhány helyen már a legelső munkákban megmutatkoztak azok a még kezdetleges stílusjellemzők, amik a legutóbbi munkákban stabilizálódtak. Ezek a nagy klasszikusokat feldolgozó festményeink. Végignézve rajtuk, szerintem nagyjából mindenkinek sikerült elköteleződnie egy-egy modor, módszer mellett. Ennek a megszilárdulásnak talán a legfontosabb komponense az lehet, hogy egészen a gyökerekig kellett visszanyúlnunk inspirációért, mint tette még egy halomnyi művész az idő folyamán. Más viszont, amikor az ember saját bőrén érzi meg ennek a gyakorlatnak a hatását, kicsit kijózanít a saját útja kereséséből.

Fölöslegesnek tartom, hogy azt ecseteljem, milyen sok idő, erőfeszítés van mindegyik munka mögött, mivel ez, úgy gondolom, magától értetődő. Ami viszont megragadta a fantáziámat a festményeket nézve, az az, hogy milyen sok irányból közelítettük meg a térmélység ábrázolásának problémáját. Apró folt, nagy folt, lehatárolt sík, árnyékszerű paca. Fokozatosan mélyülő vagy meredeken beszakadó, színügyileg is legalább annyi módon sötétednek, ahányat hajlandóak vagyunk észrevenni. Ami még szórakoztatóbbá teszi ennek szemlélését, az az, hogy néha pont a kompakt árnyék foltnyi oldása teszi még plasztikusabbá őket. Így folyik le ez a festmények elemzésénél is, a stabil, objektív elemzést a saját relevanciánk teheti élővé.

Nem húzom tovább a szót, köszönetet mondok az osztály nevében kedves tanárnőnknek, Kolumbán Kántor Zitának, akinek fáradhatatlan terelgetése és igazgatása nélkül nem készülhetett volna el ez a kiállítás.

Fábián Abigél, Marosvásárhelyi Művészeti Főgimnázium, XI. D