Újsággá lenni

• 2014-12-23 14:09:51

• Sebestyén Mihály

Tulajdonképpen mindig újságközelben éltem. Szüleim járattak legalább három-négy lapot és folyóiratot.

Tulajdonképpen mindig újságközelben éltem. Szüleim járattak legalább három-négy lapot és folyóiratot. Mindennap tele postaládát nyitottunk föl. Sőt, megértem még olyan időt is, midőn a postás feljött az első emeletre. Szüleimmel nem is laktunk feljebb az első emeletnél, ami nem a mélységiszonyból vagy a magasságok szédületes voltából volt kikövetkeztethető, csupán abból az egyszerű tényből, hogy gyermek- és ifjúkoromban néhány középületen kívül szülővárosomban alig volt kétemeletesnél magasabb lakó- és bérház. De azért pompáson megvoltunk liftek nélkül is.

Az első konkrét újságoldal, amire határozottan emlékszem, 1953-ból való, ma már tudom, hogy az Előre március 6-i száma volt, amelynek nagy fekete betűs szalagcímén ott állott, hogy meghalt Joszif Viszarjonovics…, a többit nem mondom, mert rögtön az jut eszembe, hogy a szomszédban lakott egy derék őskommunista család, ahol a bácsi megjárta a szűkebb földrajzi és tágabb rendszerfüggőleges valamennyi börtönt mint politikai elítélt, és a szobájukban függő Sz-kép sarkát Schwarczgletter Milli néni (álnév) csinos fekete pántlikával roppant leleményesen vonta be. (Húsz évig le sem vette. Mit nékik a kongresszusból a XX.) Különben akkoriban még nem volt divat a fekete színű női fehérnemű (önellentmondás), csupán a párizsi rimák és nagy sanzonénekesek körében volt tapasztalható, már aki akkoriban kijutott Párizsba. Ebből már sejthető, hogy Milli néni fehérnemű-varrónő volt, illegalista szalonjában gyűlt össze a város földfeletti és földalatti kommunistáinak, baloldali elhajlóinak, szigurancás beépített embereinek és revizionista, szektárius vitatkozóinak sokasága. Náluk is volt újság, még a Pravda is, amit onnan lehetett tudni, hogy moszkvai volt, mert mindenféle ismeretlen betűt és Lenin és Sz. ismert félprofilját tartalmazta az egész újság. Csak Schwartzgeletter bácsi tudta elolvasni, akit két börtönbüntetés között Lázár Ödön bácsival (a park névadójával) együtt a szovjet elvtársak kezeltek a Krímben, majd képeztek a Kremlben. (Ám szófejlesztéssel senkinek sem jutott eszébe, hogy a Krím és Kreml vagy a krimi közös szótőről forrott és fejlődött szét a szovjet paradicsom és az amerikai pokol irányába. Krimi nem is létezett ezen a néven, csak régi, háború előtti zsíros és koszos ponyvák, amelyeket hivatalból üldözött az osztály (a munkás), amelynek olyan fokos könyveket illett olvasni, ha szervezett (és alapszervezett) volt, mint Marxtól a Das Kapital, és egyéb féllegális könyvtárakból kikölcsönözhető régebbi könyveket, és mivel én egy magyar városban születtem (ma már nem az), ezért a legnépszerűbb (a legsűrűbben előforduló) könyvkiadó a Szikra kiadó volt. Ez szökött a szemünkbe, ettől vakultak, -tunk.

De ez már akkor történt, hogy én megszülettem és elértem a hat évemet. Beadtak az óvodába, ahol kiderült, hogy egyik óvodástársaméknál sincs annyi megrendelt újság, mint nálunk, sőt a legtöbbnek csak egy, a helyi, a Vörös (mert miért is lett volna más az uralkodó szín, mint a bíbor-, kármin-, rák-, vérvörös szín?) forult elő a konyhaasztalon.

A rák különben is ott volt, a szuterinben lakó Kokoschka bácsiban (álnév), a rák vitte el (a való, a hasnyál), aki sok könyvet kért kölcsön apáéktól, és csodáltam, hogy mindenről azt állította, hogy kiolvasta, és köszöni a doktor úr szívjóságát, amivel az utolsó napjait megkönnyítette. Újságainkat viszont soha nem kérte el, és akkor nem is tudom, mivel bélelte ki a szemetesvödröt, amit hétfőnként ki kellett tenni az Albina tér huszonhat szám alatt kapubolthoz, ott, ahol nagyapám egykori üzlete is állt. (Gyanítom, azt senki sem merte megtenni egy pártlappal, mert rengeteg (fel)jelentős ember élt körülöttünk.)

Ugyanakkor a történelmi igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy a népek atyjának, Sz.-nek nem volt rákja, őt agyvérzés sújtotta, és azt mondta Schwarczgeltter bácsi, hogy a nép és a világ súlyos gondjait vette a vállára, abba roppant bele, pedig acélt jelent a neve magyarul, de meglásd, fiam, mondta, ezrek állnak majd helyébe, és valóban így lett, három évvel később szovjet ezredek léptek be és tettek rendet a szomszédos országban, és legalább húszan a KB-tagok közül akartak JVSz helyére állni, de csak annak a kicsi kövér bácsinak sikerült, aki kirobbantotta a kubai rakétaválságot tíz évvel vagy mennyivel később, hogy megtanultam olvasni és rendszeres újságolvasóvá váltam. Antonia néni Budapestről – apai nagyapám egyetlen életben maradt ikerhúga, aki a holokausztot a Jerney János utcában (Zugló) vészelte át, s ötvenhatot véletlenül nálunk, rendszeresen küldte hazatérte után a Film Színház Muzsikát. Számtalanszor újraolvastam a Ludas Matyikat, amiket a rádió alatti asztalkán őrzött anyám, és megtanultam belőle minden viccet. Ja és ott volt az egészséges természetrajzi világszemlélet kialakítása jegyében az Élet és Tudomány.

Mindent olvastam, ami a szüleimnek járt, vagy amit barátaim, akkor már igazi barátaim voltak, szüleinél találtam: Népszabadságot, Élet és Irodalmat, Korunkot, egy-egy eltett, eltévedt Irodalmi Újságot 1956-ból. Besoroltam a Kortárs- és Új Írás-olvasók közé, e kettőért beiratkoztam a filológia Rudolf úti könytárába is. Ritkábban Új Keletet és Új Életet, mindkettőt, a vásárhelyit és a budapestit, a Contemporanult nyelvcsiszolás gyanánt, és a Scânteiát elrettentésül, olykor bosszankodva. Emigráns lapokat, amiket G. E. adott kölcsön a Fellegváron lakó nagybátyámnak, fordíttattam magamnak a Spiegelből, olvastam az Igazságot. (Bevallom töredelmesen viszont, az Ifjúmunkást soha, pedig annyi jót hallottam róla K-tól, és ismertem a szerkesztőit, Lazicsot és a többieket. Valahogy elkerült, bepótolhatatlanul.)

De A Hét volt az első, amelyhez testközelbe kerültem. Ha nem számítom a tévét. (Arról egyszer talán megírhatom, hogy életem legnagyobb melléfogása volt, hálistennek hamar elmúlt.)

Jó, jó – hallom R. Z. dörmögését –, az első mégiscsak Kolozsvárott (csak így patinásan az eltelt fél évszázad okán, stílszerűen) történt, és ez a Gaál Gábor irodalmi körrel függ össze, ahová másodéves korom óta jártam hétfő esténként a Sebestyén-palotába. (Nem rokon, nem boldog őstől várható örökség, nem is igényeltem vissza, különben egyebet sem, nem volt amit.) Tehát az Echinox magyar oldalai voltak, ahol a körben felolvasott verseimet tette közzé a szerkesztő. Magam gépeltem le, a világért sem adtam volna oda a szerkesztőség gépírójának. Az Echinox, ha nem tudnád, egyetemi lap volt az oldódásban, számosan kezdték ott az írói pályát, volt, aki ott is fejezte be, és ebben jelentek meg az első, újságnak szánt halandó művecskéim. A halhatatlanokat az ember kötetbe szánta akkoriban még.

Na de A Hétnél váratlanul annyi barátom gyűlt össze: Dankanits, Rostás, Ágoston Hugó, akik cikket, ismertetőt, írást kértek, szedtek ki belőlem. Változatos műfajokban produkáltam magamat, és választottam azóta is használatos egyetlen fedőnevemet. És így szereztem újabb ismeretségeket, akkor még ellenségeket nem. A sajtó útján elkövetett ellenségszerzés csak a szólásszabadság körülményei között lehetséges és megengedett, amikor az ember megírja az őszintét, ami másokban visszatetszést kelt, kelthet. Lehet, hogy ez is volt a célunk.

Nos, a rövidített 20. században írtam a Könyvtári szemlében (szakirodalmat), a Vörös Zászlóban (művelődéstörténeti szisszeneteket, ismeretterjesztő futamokat, városvédő cikkeket), a Korunkban történelmi tanulmányt, szakrecenziót, az Utunkban öt éven át rendszeresen heti tévékritikát és néha valami kis verset, de annál többször válaszolt álneveimnek epés biztatással K. Jakab Antal.

Az én igazi időm (szerénységem és velem született óvatosságom diktálja, hogy ide ?!!! illik kitenni) mégiscsak a véleményszabadság kirobbanásával jött el. Huszonöt év alatt rengeteg írásomat adtam közre, szinte valamennyit, itthon és Kolozsváron, Bukapesten és interneten, Sepsiszeredában és Udvarszentgyörgyön.

Nem írok gazdaságiakat, termtudosokat és műszakiakat (mert nem értek ezekhez), nem írok verset (mert rosszak és én nem vagyok fennkölt), tartózkodom mai szenzációktól, sokkal inkább megejt a régmúlt, az elfelejtett botrány, imádok felfedezni, ósdi vagy a közelmúltban szerkesztett hírlapokban kutakodni, nem alkotok keresztrejtvényt, mert még a megfejtéséről is leszoktam, fogalmaztam viszont már gyászjelentőt és laudációt, a kettőt csak a múlt idő következetlen használata különbözteti meg egymástól, véleményt, politikai kommentárt élvezetből, szatírát, hibaigazítást és önérzeti jelentést, történeti esszét és önéletrajzi sematizmust, könyvismertetőt, tárlatnyitót, dicséretet, elmarasztalást, kisokost és nagybutát, egyszóval mindent, ami fontatlanul lényeges. Ebben a tekintetben filosz vagyok, aki elbeszéli a kisvárosi abszurdot és a vásárhelyi aszfalt fölötti közjátékokat, közparádékat, képzelt valót, felhőjátékot és csatornabűzt.

Azt remélem, hogy el is olvassák az olvasók, a papírkedvelők és a digitálisak rákattanhatnak olykor arra, amit mondani szándékoztam. Nem kizárólag a magam üdvére.