Umbria neve nem az árnyékokra emlékeztet, olyat a verőfényes Itáliában júliusban keveset találsz, hanem az őslakóira, az umberekre. Ezek, akárcsak az etruszkok, még a latin törzsek előtt településeket alapítottak a félsziget középső táján, Rómától északra, a tengertől távol; a Firenze és Róma közötti ország- és vasút szeli át a tájat, fő közlekedési útvonalakként. A régiót hegyek és völgyek tagolják, egy pillanatig se hidd, hogy révbe értél, most már semmi meglepetés nem érhet, az erőfeszítéseket és a lábfájós vándorórákat magad mögött hagytad: máris újabb kaptató és lejtő vár rád, a lépcsősor az égbe visz, szédítő gyönyörűséges kilátás, felmagasodó, meredek sziklatömbök tetején egész város.
Umbriát látni kell és érezni. Elfogadni, befogadni, élvezni. És ez nem is olyan nehéz. Az épületek nagy mesterségbeli tudásról tanúskodnak, a kövek megmunkálása tökéletes, alkalmazkodik a terep minden szeszélyéhez. Templomok, kolostorok, hol az elmúlt középkorban szentté avatott, üdvözült lelkek és bűnös zsenik jártak. Szerzetesek, papok és pápák, tőzsér polgárok, bankárok, kalandorok, festők, szobrászok, építészek, pallérmesterek lakták, telepedtek meg. Majd továbbálltak másutt építkezni, eretneket égetni, gyóntatni, kerteket művelni a sziklákon, kutat fúrni, hogy a hosszú ostromzár alatt elegendő vize legyen a védőknek és családjuknak. Orvosok, kuruzslók, peregrinusok fordultak itt meg, imádkoztak, gyógyítottak, ámítottak, tudományt hallgattak mesterek lábánál. Veszedelmes időkben jártak erre idegen hadak, rómaiak, spanyolok, németek, pápai seregek, egymással háborúzó hercegek és városállamok.
Egy barátom szerint itt találták fel a ma is népszerű játékot, az Umber ne mérgelődj!-öt.
Egy hétig csavarogtunk. Dehogy. Tudatosan megtervezett úton haladtunk. Elébb Orvietót vettük be, annak is a mozaikkal díszített, csodás 13—15. századi háromhajós bazilikatemplomát, főterét. Hosszú ideig csak drótkötélpályán lehetett megközelíteni a vulkáni tufára telepített várost. Mi is így toppantunk be forró déli órában. Egy éjszakát egy régi polgárházban töltöttünk, belül azonban a 21. századi kényelem várt. Minden a dóm körül forgott.
Azután a régió fővárosában, Perugiában kötöttünk ki három napra. Többszintes város, mely a történelem tanúsága szerint felülről lefelé terjeszkedett koncentrikus körökben. A szinteket szerpentinek kötik össze, az egész várost behálózzák a kanyargós utak, utcák. Az emelkedők néhol 45 fokosak. Szív és erős lábizom szükséges a város bebarangolásához. Egy régi pati-nás palazzóban laktunk, annak is a harmadik emeletén, lift nincs, van viszont lovagi kerek asztal az előcsarnokban, hatalmas kapuszárnyak, odafönn panziószerűen berendezve a szállás, régi bútorok, kazettás mennyezet, festmények, szobrok, díszek, nippek, vázák, szőnyegek, kis ebédlő, pompás hall, melyben úgy éreztem magam, mintha visszacsöppentem volna a 19. századba, Verdi korába, vagy Giuseppe Tomasi de Lampedusa Párduc c. filmjének díszletei között ébrednék. Csodás főtér, konzuli palota a 14. századból, reneszánsz ízlés szerint, hatalmas szökőkút, lebírhatatlan éjszakai élet, tomboló életkedv, román pincérek és rengeteg sör, buli, utcavendéglők, ócska vidéki vasútállomás.
És ha a vonatra szálltál, már messziről fölfehérlik a hegyoldalban Assisi. Szent Ferenc relikviáiba, műemlék épületeibe, minden utcában csodákba botlasz. A tekintet egy percre sem nyughat, és nem fárad el. A kolostor kerengője, temploma, a hangulat megihlet még olyan szabadgondolkodót is, mint e sorok írója. Jó volt üldögélni a köveken, kiugró lépcsőfokokon, nézni a zarándokok és a bámész tömeg hullámzását, cserkészek csoportját, hallgatni a százféle nyelv zűrzavarát, és nem gondolni arra, hogy most éppen a világjárvány valahányadik hulláma, variánsa ólálkodik Európa határain, vagy már a határoknak fittyet hányva a földrész belsejében grasszál. Másutt éppen szenvedélyesen tüntetnek ostoba semmiségek ellen és mellett.
Szent Ferenc életének másik városa Gubbio. Mégis védőszentje – tudom meg utólag a Wikipediából – Gubbiói Szent Ubald. Ötszázhuszonkét méterre fekszik a tengerszint felett a város. Római kori emlékei is vannak, meg etruszk maradványok, középkori építészete jelentős. Dominál a városháza, avagy a konzulok palotája. Történetét mogyoróhéjban, hiszen nekünk is így mondták el, angolul, a városnéző autóból füleltük. A települést a jó umberek alapították. Az ókori Iguvium az i. e. 3. században már Róma szövetségese volt. I. e. 89-ben municípiumi rangra emelték. Az 5. században Totila barbár gót seregei fosztották ki, majd a bárdolatlan longobárdok. A 12-13. században élte virágkorát. Ekkor Perugiával a vidék feletti uralomért versengett. 1155-ben összetűzésbe került ugyan I. Frigyes német-római császárral, de a megkötött békeszerződés értelmében önálló városállammá alakulhatott. A 14. századtól kezdődően hatalma megingott, s hamarosan nemesi birtok lett. Előbb a Montefeltro, majd a Della Rovere család birtoka lett. 1624-ben a pápai állam kebelezte be. 1860-ban a Vatikán többi településével együtt az egyesült Olasz Királyság része lett.
Na és persze a farkas. Erről az erdélyi ember – ismerve a legendát és a szent csodás tettét – arra gondol, elkelne nálunk is egy efféle erős szelídítő ember a medvék megfékezésére.
Ja, és az újabb kori mítosz sem került el, ui. részben itt készültek a Don Matteo olasz filmsorozat külső felvételei, amit az idegenforgalomból élő szuvenírárusok alaposan ki is használnak. Van itt fénykép, képeslap, Terence Hill viselte sapka, mütyürök, hűtőmágnesek és melegítőfelsők. (Bevallom, tévés kisszobámban nem követtem, nem láttam egykockányit sem a sorozatból. Megkövezésemet vállalom. Mea culpa, mea maxima culpa.)
