Hétköznapi történet
Kicsi hátizsákjával olyan volt, mint egy örök utazó. Szelíd határozottsággal lépett fel az autóbuszra az egyik Tudor negyedi megállóban, és már mondta is:
– Jegyeket kérek, bérleteket.
Tetszett a kiállása, amiből arra következtettem, hogy nő létére minden bizonnyal a marconább fizimiskájú férfiakhoz is odalép, és jellegzetes, megnyugtatóan mély hangján tőlük is számonkéri az utazási szabály betartását. Amikor újra megállt a busz, mindketten leszálltunk, igaz, ő pár perccel később, mint én. Megvártam, és megszólítottam. Tétovázás nélkül, szolgálatkészen fogadta el meghívásomat egy beszélgetésre. Pár nap múlva egy főtéri vendéglátó-helyiség teraszán kezdett az életmesébe, olyan keresetlen őszinteséggel, ahogy a lelkük ablakait mindig nyitva tartó emberek szoktak.
– Gyönyörű gyermekkorom volt. Tizenegy éves koromig a Vár sétányon laktunk a szüleimmel, ott hintáztam, szánkóztam a környékbeli játszótársakkal, korcsolyázni is ott tanultam meg. Ebből a tündéri világból költöztünk a meggyesfalvi lakónegyed egyik tömbházlakásába. A Papiu líceumban tanultam, aztán két évet a ,,pedán.” Az volt az álmom, hogy óvónő legyek, de ez nem jött össze. Érettségi után egy olyan szakmában helyezkedhettem volna el, amihez semmi közöm nem volt: az elektronika területén. Éreztem, hogy váltanom kell, hát így is tettem. Az egészségügy kínált alternatívát. Mindig szerettem emberekkel foglalkozni, és azt a tíz évet, amit ápolónőként a régi szülészeten ledolgoztam, a mai napig az igazán szép emlékeim között tartom számon. Kiváló orvosokkal ismerkedtem meg, akiktől a szakmai ismeretek mellett emberséget is lehetett tanulni. Az utolsó másfél évben a klinika telefonközpontjában teljesítettem szolgálatot. Akkoriban, ugye, nem voltak még nálunk mobilok, ezért, ha a betegek vagy a kórházi dolgozók telefonálni akartak, kértek tőlem egy vonalat.
– Az egészségügyből merre vezetett az út? – kérdeztem.
– A gyermekkoromban gyökerező ,,talajra,” a varrógép mögé. Szabó családba születtem bele, édesapám a sportszabóság mestere volt, édesanyám román–magyar szakos tanárnő, aki kézimunkaórákat is tartott. A szabás-varrás csínját-bínját így már kiskoromban volt kitől ellesni. Ezen a területen folytattam hát az életet. Édesanyámmal székely ruhát és papi palástot is varrtunk. Idővel a fő megélhetési forrásból szabadidős tevékenység lett, de a mai napig vállalok megrendeléseket. A Női Akadémia Ügyes kezű nők nevű csoportjához is csatlakoztam, a Vásárhelyi Forgatagon volt is egy standunk székely ruhás babákkal. A varrás tehát örök szenvedélyem maradt.
– És a buszok? Mikor és hogyan fogadta magába ez a felületesen mindenki által ismert, valójában rejtélyes, zárt világ?
– Évekkel ezelőtt a rádióban hallottam, hogy kasszásnőket vesznek fel a Siletinánál. Szükségem volt egy állandó jövedelmet biztosító állásra, így jelentkeztem, és alkalmaztak. Az akkori főnöknőm, aki betanított, azt mondta, ha ráérzek ennek a munkának a szépségére, örömmel fogom végezni. Én mindenesetre szívesen tettem eleget a rám bízott feladatnak.
– Milyen volt a munkaprogram?
– Választhattam, hogy délelőtti – délutáni vagy napi váltásban dolgozzam. Ez utóbbi azt jelentette, hogy munkanapokon hajnali 5-kor felülök a buszra, és az utolsó járatig, este 10.45-ig szolgálom ki az utasokat, utána pedig még a Béga utcai székhelyen leadom a pénzt és a megmaradt jegyeket, tehát szinte éjfélre érek haza, mégis jobban szerettem, mint a félnapos programot. Igaz, hogy hajnali 3 órakor, legkésőbb 3.30-kor fel kellett kelnem, de tudtam, hogy másnap pihenhetek. Ezzel a munkabeosztással a fizetett szabadnapok is gyorsan felgyűltek, így például az egyik unokám születésekor egy egész hónapot hiányozhattam úgy, hogy annak a jövedelmem sem látta kárát. A tavaly, miután a járványhelyzet miatt a buszjáratok is megritkultak, újra váltottam. Egy bevásárlóközpontba kerestek kasszásnőket, oda jelentkeztem, és felvettek. Akárcsak a közszállítási vállalatnál, itt is jó csapatba kerültem, a munkát is szerettem, mégis úgy éreztem magam, mint aki alól kihúzták a szőnyeget. Hamar rájöttem, hogy nem azt kapom, amit a felvételemkor ígértek, így az első adandó alkalommal visszatértem a közszállítási vállalathoz. Kasszásnői állás már nem várt betöltésre, jegyellenőrökre viszont szükség volt. Őszintén szólva ezt a feladatkört jobban is szeretem, mint a kasszásnőit, pörgősebb, dinamikusabb. Több útvonalra van felosztva a város, a kombináttól például a Kövesdomb aljáig vagy a 2-es számú járóbeteg-rendelőtől a Sapientiáig tartó szakaszra, és az ellenőrök mindig egy bizonyos vonalon tevékenykednek az előző hétvégén közölt beosztás szerint. Sohasem tartjuk egy helyben a buszokat, miután felszálltunk, az egyik megállótól a másikig ellenőrizzük az utasokat, utána leszállunk, és megvárjuk a következő járatot.
– Sok potyautassal lehet egy műszak alatt találkozni?
– Nem mondhatom, hogy nincsenek. Ha valaki nem vett jegyet, igyekszünk meggyőzni, hogy fáradjon előre a sofőrhöz vagy – ha van a buszon – a jegyárushoz, és tartsa be a szabályt. Persze, egyes utasok nem hallgatnak a jó szóra, olyan is akad, aki agresszíven válaszol. Azért is dolgozunk mindig párban, hogy szükség esetén az egyik kolléga meg tudja védeni a másikat. De olyan potyautassal is volt már dolgunk, aki elismerte, hogy igazunk van. Bármelyik kategóriába tartozó utassal is találkozunk, fontos, hogy megtaláljuk vele a hangot, úgy szóljunk hozzá, hogy az számára érthető és elfogadható legyen.
– Eddig kizárólag férfiakat láttam ebben a munkakörben. Ön az egyedüli női jegyellenőr Marosvásárhelyen?
– Van még egy kolléganőm, a városban mi ketten vagyunk a ,,ritkaságok” ebben a szakmában.
– Gondolom, a buszos ,,világnak” is megvannak a kockázatai, veszélyforrásai. Mi a helyzet például a zsebtolvajokkal?
– Az utasokat ,,megrövidítő” kategóriával mindig számolni kell. Nagyon fontos, hogy elöl, a nyakunkban tartsuk a válltáskát a buszon, fel- és leszálláskor pedig ajánlatos kerülni a tolongást, mert miközben nyerünk pár percet vagy másodpercet, annál sokkal többet veszíthetünk.
Beszélgetésünk végén a család is előtérbe került. A jegyek, bérletek ellenőrnőjét két lánya három fiúunokával ajándékozta meg. A legkisebb csemete alig pár hónapos, mobiltelefonban őrzött mosolyától a főtéri hideg is enyhülni látszik. Rég bezárt már a terasz, ahova letelepedtünk, de még mindig kitartóan rójuk a köröket a Színház téri buszmegállóban. Több járat is elmegy, ami jó lenne, célba vinne, de nem akaródzik felszállni egyikre sem. Végül mégis a mínusz fokok nyernek. Ugyanaz a busz visz az otthonunk felé, nekem hamarabb jön el a leszállás ideje. Könnyű léptekkel távolodom a megállótól, mint aki nem is a maga erejéből halad az álmos utcán hazafelé.
