Utazás a népszokások játékvilágában

Szellemi utazásra hívom az érdeklődőket.

Nem távoli, egzotikus világtájakra, csak éppen karnyújtásnyira a földrajzi térben és szusszanásnyira az emberi időben: erdélyi magyar népi kultúránk ismerős-ismeretlen tájaira, két-három emberöltőnyi időre. Járjuk be együtt székelyföldi, mezőségi és még sokféle földi, vidéki falvainkat, vegyünk részt az esztendő ünnepeinek játékos népszokásaiban.

A népi kultúra játékországának 

ez a zegzugos régiója, illékony földje sokáig elkerülte az utazók, a felfedezők, a kívülállók figyelmét.Vagy nem vettek tudomást róla. Olyan színjátékos eseményekre megyünk falvainkba, amelyekhez nem kellett külön épület, drámai szöveg, rendező, színészek, zeneszerzők, táncmesterek, jelmeztervezők és külön befogadó nézőközönség, mert mindez együtt jelen volt abban a mögöttes világban, amit az ünnepi alkalom, a rítus és szokásrend, a hitbeli és erkölcsi szabályok, a hagyomány ereje és a közösség összetartozása, főleg pedig a játékkedve megteremtett. Ez a népszokásokban megvalósuló közösségi folklór színház, egyszerűen: népi színjátszás. Ünnepeken és hétköznapokon házról házra járva vagy társas összejöveteleken, szent vagy profán helyeken ez a színház is évszázadok óta ugyanazokra a kérdésekre kereste és keresi a választ, mint a magas kultúra drámairodalma és színháza: az ember léthelyzetére ebben a világban. És ugyanazokkal a szimbolikus és ábrázoló eszközökkel élt, némelykor sikerültebben, máskor elnagyoltan. A népi színjátékoknak az idők során mindig volt élő, érvényes jelentésük, nyilvánvaló vagy rejtett funkciójuk a konkrét mikrotársadalom vagy közösség számára.

Az erdélyi magyar szokásvilágnak ebbe a régiójába csak felnőttként kezdtem figyelő szemmel járogatni, bár néhány rétjét, bokrát, virágát, ünnepét, játékát sóvidéki gyermek- és legénykorom óta ismertem. Sőt, közöttük éltem, de akkor még nem tudatosult bennem, hogy mire valók, mit jelentenek. A felnőttként megtapasztaltak varázslatos, lelket bódító italként hatottak rám, ettől aztán elfogott a vágy, hogy minél többet megízleljek belőlük és másokkal is megízleltessem őket. Elkezdtem felkutatni és megismerni mibenlétüket, ebben sokat segített könyvtárnyi szakirodalmuk is. 

Amikor e világtáj beutazására adtam a fejem, nem sejthettem, ami később bizonyossá vált: hosszú időutazás lesz belőle. De nem hagyhattam abba. Az a bizonyos sokagancsú, csillagot, holdat hordozó csodaszarvas, amelyről az öregektől hallottam először történeteket, és amely vezette a két testvért, a hunokat és a magyarokat, meg-megjelent és el-elszökellt előlem is sokszor, újabb és újabb felfedező útra indított, csábított. Nem bántam meg egy percre sem, mert gazdag szokásrétegek, rétek virá-gaihoz, emberhez illő szavak, Istent dicsérő köszöntések, énekek és táncok erdeihez, érzelmektől csobogó patakokhoz szólított, az áhítat magasságaiba röpített, máskor a komédiázás, a furfangos észjárás csillámló vízeséseihez vezetett. Az emberi létezés kötöttségeiben, konkrét nemzeti léthelyzetünk nyomorúságaiban és a diktatúrák szorításában is a szabadság, az áradó játékkedv és a túlélés, a remény megízleléséhez segített. A játékos népszokások világában, népünk színházában otthon, Isten közelében, biztonságban érezhettem magam, akárcsak játszó- és beszélgetőtársaim mind. Nem tudtam volna és nem is akartam csupán külső szemlélőként, hűvös nyugalommal vagy elméleteket előrántva magyarázni jelenségeit, pedig lett volna mit bőven.

Ha egyre bennebb hatolunk e szellemi táj területére, és egyre inkább visszamegyünk az időben, egyre több gyermekként játszó felnőttel és egyre több halálosan komolyan játszó gyermekkel és ifjúval találkozhatunk.

Végigsétálva, végiglapozva népünk ünnepein,

azt is láthatjuk, hogy a fennkölt és a komikum, a szent és a profán nincsen szögesdróttal, de még kerítéssel sem elválasztva, széles sávban érintkeznek, sőt egymásba játszanak. Mindkettőből és az érintkezési területekről is jól kimagasodik a hagyományban élő, játszó ember alakja. Hogy milyen az esendő ember, amikor Isten közelében szeret játszani és milyen, amikor távolabbra merészkedik vagy oda kényszerül, de még az isteni kegyelem határain belül jár-kel, botladozik. Egyik ünnepen szent színjátékban szertartásosan, ünnepélyesen, komolyan, pontosan szól és cselekszik, a másikon mókázik, bolondozva „űzi az eszét”, „fogja a figura”, mert ezt írja elő vagy megengedi a szokásrend forgatókönyve és a játékos világrend. Láthatjuk, ahogy belenő a játékos szokásokba és lelkesedik értük a gyermek. Hát még a legény és a leány: él-hal néhány percéért is. Az asszonyok a téli fonóbeli kacagókalákákban lelik örömüket, a férfiak a farsangi maszkurázásban, az egykorúak, barátok az utcaszínházban, falufeljáró menetekben, a teljes közösség a húsvéti határkerülésben. Nemzedékek, korcsoportok színes sokasága vonul előttünk helyhez és időhöz kötötten: erdélyi játszó emberek, homo ludens transilvanicusok.

A vonulások és jelmezek, jelzések és szimbólumok mögül az is kiviláglik, hogy a népi műveltség embere nem élt, nem élhetett belső derű és harmónia nélkül, az esztendő ünnepi rendje és lélekgyógyító közösségi szokásai nélkül. Ezeknek pedig nélkülözhetetlen sava-borsa volt a játékosság. Nagy baj lehet, mondogatták többen a Sóvidéken, Nyárádmentén és a székely Mezőségen a hetvenes-nyolcvanas években, szóval és szemmel, kézzel és arcrándulással, amikor egy-egy játékos szokás elmaradásáról vagy betiltásáról kérdezősködtem, nagy baj lehet velünk, ha elveszítjük játékainkat, ha már nem tudunk vagy nem akarunk játszani. Mondom hát tovább nektek is, mai időutazó társak, nagy baj érhet, ha elveszítjük, levetkőzzük játszóemberi, homo ludensi minőségünket, mert azután következik sorjában a többi: a kulturális és nemzeti azonosság, az anyanyelv és a vallásfelekezet… Marad a főtt borjúnyelv, a sült ökör, a sokféle sótlan vagy elsózott eszem-iszom fesztivál, a bőség öröm nélküli magánya.

Az öröm művészete 

S ha már az örömöt említettem, valami olyasmit örököltek a hagyományban, tudtak és éltek vele szokásaikban ezek az ismeretlen ismerősök időutazásunk tájain (mondhatnám azt is antropológiai szakszóval, hogy „bennszülöttek”, akárcsak más hasonló szellemi földrészeken a „civilizálatlan népek”) – amit a mai legavatottabb pszichológusok, lélekbúvárok, lelkészek az „öröm művészetének” neveznek. Új tudományként tálalják, egyetemeken tanítják, pozitív életvezetésként, életstratégiaként ajánlják. Beteg, magányos lelkeket gyógyítanak általa, visszavezetik az elárvult egyént a természetes közösségekbe. Időutazásunkon talán ebben az örömben is megfüröszthetjük testünket, lelkünket, és ünnepi játékos népszokásaink hullámainak érintéseiből feltöltődhetünk, hogy újból átérezzük, mennyire fontos az élet, a születő és áldással megélt emberi élet. És az élet továbbadása, folytonossága nőnek és férfinak, a gyermekek, a család és a tágabb közösségek fennmaradása, a jövendő. A mindenkori a víg esztendő. A „víg esztendő” és a „bőség” előtt a „jókedv”, ahogyan lelkéből fakadóan tollára ihletődött, sorakozott a népét jól ismerő Kölcsey Ferencnek 1823-ban, abban a bizonyos versben, melyet ma is nemzeti imaként mondunk, énekelünk.

Hívok hát mindenkit,

aki kíváncsi ezekre a szellemi tájakra, játékos népszokásokra. Elsősorban azokat, akik most lépnek először a földjére, mert szeretnék megismerni és szemelgetni szeretnének népi színházunk „gyógynövényeiből” és „lelki fűszereiből”. De azokat is, akik már jártak erre; bizony, észrevehetik a különbségeket és változásokat. Kívánom, érezzék jól magukat benne: angyalokul vigyék a betlehemi jászolt az illyésmezeiekkel, és pásztorokul köszöntsék a teremiújfalusiakkal a kisded Jézust, igyanak a nyárádselyei istvánoló legények örömpoharából, rázzák az újévi aranycsitkó csengőjét a magyarkirályfalviakkal. Verseljenek, kacagjanak az asszonyokkal a gyulakuti vagy alsósófalvi fonóban, alkudjanak a farsangi bikára Mezőfelében, fazékfejes lóra Mezőpanitban, bújjanak a „medve” alá Beresztelkén, beszélgessenek a „kecskével” Szabédon, de lehetnek menyasszonyok, vőlegények is mindenütt, betyárok Mezőfelében, és húzzák a csutakot Szentgericén farsang végén, ha nem nősültek meg idejében, tartsanak szép farsangi lakodalmat, mint Mezősámsondon, Kölpényben és Kibéden, vagy paródiával telítettet, mint sokfelé a Nyárád és a Maros mentén, temessék el a farsangot púpos napján, és mulassanak három napig, mint a görgényüvegcsűriek. Nagy csapatokban imával, énekkel, zászlókkal kerüljék a határt, a termőföldet húsvét hajnalán, mint a nyárádremeteiek, és tegyenek zöld fenyőágakból bokrétát, mint a gernyeszegiek, vagy tetőt a lányoknak, mint Szentháromságon és környékén, várják a hajnalozó legényeket a sófalviakkal és parajdiakkal, öntözzenek csapatostul, mint Nyárádgálfalván, dideregjenek is csúfondárosan, mint a szentgericeiek, ha kell. Pünkösdkor királynéknak öltözhetnek, mint Siklódon és több sóvidéki faluban, zöld ágakkal ünnepibe öltöztethetik a templomok bejáratát és a leányok kapuit, mint a mezőségi falvakban. Hívom mindannyiukat, járják be játékos szokáskultúránk hegyeit-völgyeit, lelki magaslatait.

Nem állítom,

hogy játékországunknak csak ezt a táját érdemes időutazással felkeresni. Az esztendő ünnepi szokásai mellett végigjárhatnák az emberi életút játékos szokásainak hatalmas területét is, a gyermekjátékok birodalmába is bekukkanthatnának. Tegyék is meg következő alkalommal. Nekünk ennyire futotta, szerények a lehetőségeink. Nincs utazási és reklámirodánk, nem támogatták tervezett utazásainkat évekre szóló kutatási pályázatok, biztató megrendelések. Csak annyit mondhatok, megérte, hogy ezt a világot bejárjam, nem panaszkodhatom.

Dr. Barabás László