Utazás az amerikai nyugaton

Let’s go West, USA! (2024. június 29. – július 23.)

8. Magas életszínvonal magas hőfokon Las Vegasban  

Seligman – aminek a neve a németből, illetve a jiddisből származik, és áldott embert jelent – volt a kiindulópontja annak a történelmi 66-os útszakasznak, amelyen elindultunk a nagy Nyugaton Las Vegas irányába. Reggel üresedő tartállyal vágtunk neki több száz kilométernyi utunknak, nem vásároltunk benzint, mert túlságosan drágállottuk a seligmani árakat. Rápillantva a Google-térképre, megnyugodva láttuk, hogy a 66-oson több töltőállomást is jelez. Hosszú, nyílegyenes utakon, félsivatagos környezetben toltuk magunk előtt az egyre forrósódó levegőt, alig találkoztunk más autóval vagy emberrel, azt az egy-két települést, amit érintettünk, inkább csak házcsoportosulásoknak nevezném, semmint falunak. Láttunk viszont néhány autómatuzsálemet, többek közt egy rozsdásodó kamiongyűjteményt, és a térkép szerint hamarosan el kellett jutnunk egy benzinkúthoz, amit úgy vártunk, mint a mannát, mert már az üzemanyagszint-jelző lámpa vészjóslóan kigyulladt. A távolban végre feltűnt a várva várt kút, csakhogy közeledve egyre gyanúsabbá vált, és csak amikor odaértünk, tudatosult bennünk, hogy bizony hoppon maradtunk, ugyanis egy muzeális benzinkúthoz érkeztünk, amibe utoljára kb. 1967-ben, a szerelem nyarán csörgedezett benzin, akkor, amikor egy gallont még 10 centért mértek a San Franciscóba tartó hippiknek. Na, ezt jól leszívtuk – emígy bosszankodtam –, és pokolba kívántam a 66-ost a történelmével együtt. Mielőtt azonban teljesen kiszáradtunk volna, sikerült elhörögnünk magunkat egy még „élő” kúthoz, ahol persze, hogy a seligmaninál magasabb áron tankoltunk. A leckét megtanultuk. Többet nem vágtunk neki felkészületlenül az elkövetkező napok olykor félezer kilométeres maratonjainak az inkább vörös Mars-felszínhez, semmint Földhöz hasonlító néptelen pusztaságokon. 

A legcsodálatosabb növény Közép- és Észak-Amerikában

A 66-os utat elhagyva, közel kerültünk a Grand Canyonhoz, de ezúttal a nyugati pereméhez, aminek a közelében több tíz kilométeren keresztül haladtunk egy gyér, de érdekes erdőségben. A vegetáció látványa már önmagában jólesett a szemnek a sok kopárság után, és igazi öröm volt megtudni, hogy egy józsuéfaerdőbe keveredtünk. A jukka nemzetséghez tartozó fajt eleinte nem tudtuk hova tenni, mert távolról kaktuszoknak gondoltuk, ugyanakkor a levélüstökük pálmákra emlékeztetett. Ezért szokták helytelenül jukkapálmának is nevezni, illetve a liliomokéra hasonlító fehér virágai miatt pálmaliliomnak is becézik. Közép- és Észak-Amerika egyik legcsodálatosabb növényét ismerhettük meg, amely jól bírja a szárazságot, a nagy hőmérséklet-ingadozásokat, igazi túlélő. Neve a mormonoktól származik, ugyanis az ég felé nyújtózó, széttárt ágai a vízért fohászkodó bibliai Józsuéra emlékeztették a névadó hívőket. Az Egyesült Államokban a Mojave-sivatag, illetve az erről a fáról elnevezett Joshua Tree Nemzeti Park a fő elterjedési területe. A Los Angelestől keletre fekvő parkba – idő hiányában – már nem sikerült eljutnunk, ezért boldogok voltunk, hogy láthattuk az arizonai erdőséget. A jukka gyógyhatásai miatt is ismert, már az őslakók is kihasználták. A gyökeréből készült kivonat többek közt szaponinokat, fitoszterolokat és polifenolokat tartalmaz, s bár a gyógynövényárusok daganatos betegségek elixírjeként, az örök ifjúság megtartójaként is kínálgatják, valójában ez sem csodaszer, viszont tény, hogy van gyulladáscsökkentő, antioxidáns, emésztésjavító hatása. 

A világ legnagyobb gátja 

A második megállónk két állam nem szokványos mezsgyéjén volt. Az Arizonából Nevadába való átlépésünk azért volt különleges, mert a határvonalat a Coloradót felduzzasztó Hoover-gát jelentette. Az egyik korábbi fejezetben leírt Glen Canyon-gáthoz hasonlóan most ismét egy mérnöki csodát ismerhettünk meg. A Las Vegastól 60 kilométernyire délkeletre fekvő Hoover-gát egyrészt a Colorado vízszabályozója, másrészt elektromos áramot termel, ugyanakkor Nevada, Arizona és Kalifornia 20 millió lakosát látja el édesvízzel. Átadásakor a világ legnagyobb gátját a 31. amerikai elnökről nevezték el, és a 20. század egyik legkiemelkedőbb építészeti teljesítményeként tartják számon. Stratégiai fontossága kiemelkedő, s mivel az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága idején épült – nem csekély „Kőmíves Kelemen-i” anyag- és emberáldozatba kerülve –, igazi amerikai szimbólummá vált, amelyet megnyitása óta évente százezrek látogatnak. Akárcsak a Glen Canyon-gát mögött, a duzzasztás eredményeként itt is egy jókora állóvíz jött létre. A 180 km hosszúságú Mead-tó egy csoda a sivatagban, ezért nemzeti rekreációs övezetet alakítottak ki a partvonalán, ahol sokféle vízi élményben lehet részesülni. Sajnos az éghajlatváltozás ennek a tónak a szintjét is jelentősen csökkentette, mely nyilván az erőmű teljesítményét is befolyásolja. Mi a közeli autós hídra felkapaszkodva tekinthettünk le a bődületesen nagy falra, majd a gát tetején áthajtva, magunk mögött hagytuk Arizonát, és beléptünk a hatodik meglátogatandó államba, Nevadába. 

A sivatagi nagyváros, világhírű gigakaszinókkal

 A hegyek lejtőin suhanva kisvártatva megpillantottuk Las Vegas magas épületeit. Szinte hihetetlen volt, ahogy a sivatagból kirajzolódott az amerikai nagyváros sziluettje. Nem voltunk hozzászokva ehhez a látványhoz, mivel a korábbi napokban legfeljebb néhány ezres településeket érintettünk. Ahogy közeledtünk az agglomerációhoz, a forgalommal együtt nőtt a pulzusom, a kíméletlen városi forgalomban a torkomban éreztem a szívem. Szerencsére a hatsávos, kiválóan kitáblázott úton gyorsan és zökkenőmentesen találtuk meg a világhírű gigakaszinók árnyékában foglalt szállodánkat. Még csak kora délután volt, ám városlátogatásunknak egyelőre gátat szabott a rendkívüli, kibírhatatlan forróság. Úgy döntöttünk, hogy megvárjuk az estét, addig inkább a szálloda kellemes medencéjében hűsöltünk. 

Las Vegas („a rét”) forró kemencéjében

Amikor este 7 óra után kimerészkedünk, és elindultunk a város hosszú, egyenes sugárútja, az ún. Strip (csík) felé, még mindig 44 C-fok volt. A szemünket majd kiégette a forróság, alig bírtuk nyitva tartani, olyan érzés volt, mint amikor arcunkhoz túlságosan közel nyitunk ki egy forró kemencét. Sűrű pislogással igyekeztük megakadályozni a szemünk kiszáradását, még a lélegzetvétel is kihívás volt, akárcsak egy magas hőfokra fűtött száraz szaunában. Meg kell itt jegyeznem, hogy Las Vegasban másnap kora reggel 6 órakor mutatta a „leghűvösebbet” a hőmérő, azaz 35 °C-t.  

Las Vegas, vagyis „a rét” pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A világ egyik legnagyobb szórakoztatási, bevásárló- és szerencsejáték-központjában minden megtalálható, ami szem-szájnak, testnek-szívnek ingere. A világ egyik leghatalmasabb kaszinóhoteljétől, az 5000 szobás MGM Grandtól indultunk, amelyikben aznap este a világ leghíresebb illuzionistája, David Copperfield lépett fel. Bementünk a kaszinóba bámészkodni, csak úgy ámultunk a sok ezer és ezer szerencsét próbálón, akiket a játékszenvedély vonzott ide a világ minden tájáról. Tátott szájjal figyeltük a csillogó-villogó digitális nyerőgépeket unottan nyomogató hölgyeket és urakat, a kártyaasztalok körül ülő pókerarcokat vagy a rulettet profi módon kezelő krupiékat. Engem az arcok szórakoztattak leginkább, amelyek olykor vicceseknek, máskor inkább szánalmasaknak tűntek. A szabály az, hogy nem szabad hosszasan megállni, bámulni, főleg kiskorúval nem, hanem haladni kell a tömeggel. Az elegánsan öltözött, mindent látó és mindent tudó teremőrök nem díjazzák a kukkolást, pedig napestig meresztettem volna a szemem, mint a székely falusi bácsi, aki először jár Budapesten. Las Vegas-i sétánkon hol a végtelennek tűnő játéktermek légkondicionált labirintusában, hol a Boulevard sivatagi melegében hömpölyögtünk a mindenre kíváncsi embertömeggel és a tízsávos autóáradattal. A város arculatát leginkább a megalomániás építkezés, a sokszínű kivilágítás, a tömbháznagyságú mozgó fényreklámok jellemzik. Az állandó nyüzsgés egy megbolydult hangyabolyhoz hasonlítható, ahol pillanatra sem áll meg az élet. Az aranyszínű Mandalay Bay és a Delano kaszinóhotelek csillogása a lemenő nap sugaraival vetekedett, a Tropicana egzotikus tájakra, a Luxor Szfinxe és üvegpiramisa Egyiptomba repített, de csak egy pillanatra, mert a következő sarkon már az Excalibur Disney-palotájával szárnyaltunk mesés távlatokba, ám ez is csak addig tartott, ameddig bele nem ütköztünk a New York – New York hotel manhattaniesen összezsúfolt felhőkarcolóiba. A New York-i Empire State Building után már a romantikus Párizsban kandikáltunk a kék-fehér-pirosra kivilágított Eiffel-toronyra, káprázott a szemünk a Flamingo vibráló fényreklámjától, császárokhoz méltó díszítőelemek között lépegettünk a Caesars Palace-ban, messziről láthattuk a nagybetűs Trump hotelt, végül emberek tízezreivel bámultuk körbe a Bellagio szökőkút vízsugár-táncát. Csupa mozgás, fényözön, sziporkázás, tündöklés, villódzás, hullámzás, lüktetés, high life a köbön. 

De vajon mi van mindennek a mélyén? 

Balhé, mint a Las Vegas – A bűnös városban, vagy zseniális rablás, mint az Ocean’s Elevenben, esetleg féktelen, értelmetlen életek, mint a Las Vegas, végállomásban? Prostitúció, csalás, bűnbe esés, biznisz, meggazdagodás és bukás? Talán mindez együtt, de meghökkentő volt az is, ahogy a „mindent a vágyaknak!” életmód kellős közepén ezzel a felirattal álldogált egy férfi: FREE BIBLES (ingyenes bibliák). Nos, ez Las Vegas, Amerika, a végtelen szabadság földje.

(Folytatjuk)

*Címfotó: A Bellagio, a Ceasars Palace és a The Mirage kaszinók Las Vegasban