Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az önmagát megkérdőjelező, saját lényéből hasító, ugyanakkor önmagát kívülről szemlélő alkotó megannyi arca, árnyalata villant fel a Látó Irodalmi Játékok nyári szünet utáni első rendezvényén, Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő író, színikritikus és Demény Péter szerkesztő párbeszédében.
– Egy kíváncsi ember. Íróként számomra nagy élmény – ezekkel a szavakkal mutatta be a házigazda meghívottját a marosvásárhelyi G Caféban összegyűlt – valamivel több mint kétasztalnyi – társaságnak. Az izgalmas, lényegre tapintó beszélgetés Tompa Andrea két regénye – a 2010-ben megjelent A hóhér háza, illetve az idén publikált Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című mű – köré összpontosult. Az első – a Ceauşescu-féle diktatúra korát egy család szemszögéből megidéző – könyv ismertetése előtt a szerző alkotói kétségeiről, illetve íróvá válásának előzményeiről beszélt.
– Akkor tartom magam írónak, amikor felálltam az íróasztaltól. De a kétely akkor is bennem van. Néha azon gondolkozom, hogy valóban léteznek-e ezek a könyvek. (…) Első osztályban már írónak készültem, és ezt az elhatározásomat tizenévesként is igyekeztem megerősíteni. Az Utunkban és az Ifjú Munkásban publikáltam. A 90-es években, az egyetemen nem jelentettem meg többé irodalmi műveket. Úgy tűnt, kinőhető dolog az írás, nem hittem, hogy mások számára érdekesek lehetnek a gondolataim.
– Most sem hiszed? – tette fel az egyik kulcskérdést Demény Péter.
– Ha nem hittem volna ezekben a könyvekben, nem adtam volna oda őket a kiadónak. Úgy érzem, hogy általuk letettem valamit, ami számomra fontos – mondta Tompa Andrea, majd A hóhér háza keletkezésének körülményeiről szólt. A könyv első változata az ELTE Bölcsészkarán diplomázott szerző egyetemi évei alatt, egy „túl hosszúra nyúlt” oroszországi ösztöndíj időszakában íródott, távol az otthonától, és ez a távolság segítette őt abban, hogy a kívülálló szemével lássa azt a világot, amelyben addig élt.
– A regénynek három főszereplője van: egy kamaszlány, az apja, a harmadik szereplőnek pedig nincs neve, de a könyv minden szavát meghatározza. Ő az a szerencsétlen, aki a tankönyvek első oldalán szerepelt. Kissé dokumentarista mű, közel áll a családom történetéhez, ugyanakkor fiktív jelenetek is vannak benne – összegezte művét a szerző.
A kitalációk forrását firtató kérdésre így válaszolt:
– A képzelet úgy működik, mint a vágy. Fontos, hogy el tudjuk lazítani magunkat, úgy, hogy ne csak ez a világ létezzen számunkra. Engedjük vágyódni magunkat különböző helyzetekbe.
A továbbiakban a regény különös formavilágáról is szó esett. A könyv minden fejezete egy mondat. Miért volt fontos ez a megoldás? – kérdezte Demény Péter.
– Úgy sikerül könyvet írnom, ha megtalálom a formát, amiben elmondható egy történet. Ebben a megszakíthatatlan hömpölygésben adódott meg a formai lehetőség, hogy az időben tárolt dolgokat megnyissam egymás felé – mondta az alkotó. Arra a kérdésre, hogy megoldódott-e benne valami a regény megírása után, írói attitűdjének egyik legfőbb jellemzőjét villantotta fel.
– Ha csak az lett volna a célom ezzel a könyvvel, hogy megértsem a múltat, hogy elváljak a múlttól, nem biztos, hogy a regény mások számára is olvasható lett volna. Igyekeztem nem a gyógyítás útját járva, a történetet magamtól lehasítva, magamat kívülről szemlélve írni.
„Kellenek a csapdák, rajzszögek”
Az elkövetkezőkben pár percig életre kelt a mű, majd a felolvasás után a két fiatal orvos – a balfácán, apai utasításokat követő székely fiú és a családjával szembeszegülő zsidó lány – fejlődéstörténetét az 1910-es, 20-as évek Erdélyében bemutató Fejtől s lábtól körvonalai rajzolódtak elő.
– Kezdetben volt a fürdő. Az egykori Magyarország, illetve Erdély fürdőkultúrája érdekelt. (...) Ez kétarcú történet, a monarchia szimbólumának is tekinthető fürdők ugyanis eltűntek, de mégis itt vannak – idézte fel a regény előzményeit a szerző, aki orvosi szakkönyvekből, fürdőkalauzokból, illetve rektori beszédekből gyűjtött nyersanyagot az első világháború időszakára jellemző beszélt nyelv újrateremtéséhez.
– Hiába dolgoztam kissé tudatosan a nyelvvel, a jegyzeteimben szereplő szavakat képtelen voltam belevinni a szövegbe. Viszont amikor a javításokhoz értem, fel tudtam használni őket arra, hogy ne legyenek olyan simák a mondatok, ne adják meg magukat könnyen az olvasónak. Kellenek az akadályok, a csapdák, rajzszögek ahhoz, hogy ne félálomban olvassák a regényt.
Az inkább öntudatlanul, mint reflektáltan működő alkotó így összegezte a regény miértjét:
– Azt akartam megérteni, hogy mi történik egy emberben, amikor 1918 decemberében bejönnek Kolozsvárra a román csapatok. Nem rendszerezett tudást próbáltam erről az időszakról szerezni, hanem közelebb akartam kerülni annak az embernek a megértéséhez, akivel mindez történik. Azt akartam megérteni, hogy mi volt az az érték, ami elveszett, illetve milyen választási lehetőségek kínálkoztak az ember számára 1918 után.
A beszélgetés végén a színház prózaíróknak nyújtott segítségéről zajlott az eszmecsere. A beszélt szöveg hiteles megalkotásának, a feszültségteremtésnek, illetve a laza tudattal történő, mindenre kiterjedő figyelemnek a képessége mellett Tompa Andrea a bátorságot emelte ki.
– Nagyon sok merész előadást láttam, külföldieket is, amelyekben minden szabályt felrúgtak. Jó volt látni ezt a bátorságot. Most már én sem félek annyira kockáztatni.
Az est zárómozzanataként a Fejtől s lábtól világából is ízelítőt kaptak az egybegyűltek.