Ha szegény Caragiale ma élne, olyan darabot tudna rittyenteni a pillanatnyi valóságból, hogy ihaj! Igaz, volt már neki témája akkoriban is bőven (meg is lett a böjtje), de a kortársi (kórtársi?) realitás felülmúlja mindazt, ami anno a Micul Parisban megeshetett. A műfajra ugyan kíváncsiak lennénk – komédia, tragédia vagy tragikomédia születne-e belőle? –, mi leginkább az abszurdba oltott groteszkre tippelnénk. A néhai szerző, ha ismerte volna e két irányzatot, valószínűleg abban lubickolna a legszívesebben.
Hiszen mi fedné le e kettőt leginkább, ha nem azok az esetek, amik csak úgy találomra szembejönnek velünk a hírekben? Mint a legutóbbi például, amely arról szól, hogy a munkaügyi minisztérium vizsgálata nyomán kiderült, hogy az országban több mint 3000 személyt tévesen tartanak nyilván fogyatékosként, illetve további 4000-et a valósnál magasabb végzettséggel alkalmaztak. Az előbbiek közül a földön fetrengve sírjunk vagy nevessünk díjat az a vámkezeléssel foglalkozó iroda kapja, amelyben a 11 alkalmazott mindegyike súlyos látássérültként (kvázi nemlátóként) dolgozott. A dolog csimborasszója, hogy vak vámosaink mind rendelkeznek hajtási jogosítvánnyal, amelyet, mondhatni jogszerűen felhasználva, használnak is. Mondanunk sem kell, hogy esetükben mekkora százalékban valószínűsíthető e súlyos testi fogyaték, főként annak fényében, hogy a vizsgálat ideje alatt a 11 vámosból 6 önként „lemondott” a fogyatékosságot igazoló iratairól…
De ehhez hasonló az a nemrég történt eset is, amikor a vidéken kigyulladt házhoz igyekvő tűzoltóautót megállította, annak sofőrjét pedig – a helyi önkéntes tűzoltók egyikét – több ezer lejre megbírságolta, majd a hajtásiját is elvette az a (ugyancsak helyi) rendőr, amelyik ugyanazon tűzvészhez igyekezett. Történt vala, hogy az önkéntes tűzoltók egy keskeny úton haladtak az égő házat eloltani, a mögöttük érkező rendőrautó pedig nem tudta őket megelőzni. Amikor a tűzoltóautó egy szélesebb szakaszon félrehúzott, a rendőrautó megelőzte őket, de nem az égő házhoz sietett, nem ám, hanem keresztbe állt az úton, megállította a tűzoltóautót, és 15 percen keresztül vegzálta annak sofőrjét, mondván, hogy (a Németországból adományként kapott, teljes értékű tűzoltókocsi) megkülönböztető fényjelzései nem legálisak. Értik? Nyugodtan égjen le a csába a ház, ahova segítségül hívták, haljanak meg csak lazán a bentlévők, mert neki, a rend teljhatalmú, kétbites őrének amikor intézkedni kell, akkor intézkedni kell! Az ész megáll és leugrik e bolygóról, midőn eljut a tudatig az a tény, hogy egy ilyen lény rendőregyenruhát visel, és esetlegesen életek mentéséért (is) kellene felelnie. Sőt, még egy közleményt is kiadott az ügyben illetékes őrs, hogy mi miért történt, és nem túlzás megkockáztatni, hogy csak az országos felháborodás hatására kezdtek utólagos magyarázkodásba, és helyezték fegyelmi eljárás alá az istent játszó biztos „urat”. Öröm az ürömben, hogy a házban nem tartózkodott senki, és a helyiek eloltották a tüzet, miközben a tűzesethez kihívott rendőr a tűzesethez riadóztatott tűzoltóautó sofőrjét csesztette.
És mindehhez csipetnyi adalék az, ami kedves városunkban történt és történik, miszerint a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal hivatali visszaéléssel vádolja a helyi közlekedési rendőrséget, miután az megbírságolta, és fél évre felfüggesztette az engedélyét annak a vontatóautónak, amely a szabálytalanul parkoló autókat szállította el. Mint emlékeznek, a bírság 1000 lej körül volt, és az már csak elvi kérdés, hogy milyen alapon kellett ezt kifizetni, ha maga a vontató is illegálisan közlekedett.
Csak annyit fűznénk hozzá e rövid eszmefuttatáshoz, hogy amennyiben felmerülne a kérdés, hogy kiket tart fenn a jelentősen megemelt adóiból a Kedves Olvasó, a válasz az előbbi sorokban (is) rejtezik.
