Válasz egy írásra
Amikor elolvastam S. Sebestyén Mihály írását, fura érzés kerített hatalmába. Egyrészt nem tudok különbséget tenni az Oameni de ştiinţă mureşeni szerkesztői között.
Amikor elolvastam S. Sebestyén Mihály írását, fura érzés kerített hatalmába. Egyrészt nem tudok különbséget tenni az Oameni de ştiinţă mureşeni szerkesztői között. Marosvásárhely valamikor arról volt ismert, hogy minden ember, vallástól és nemzetiségtől függetlenül, tudott együtt élni és tisztelni egymást, és ez, remélem, jelenleg is így van. Hogy ki milyen mértékben járult hozzá a könyv szerkesztéséhez, a szerzők ügye. Említett írásom szempontjából ennek nincs jelentősége. Sajnos mindig akadnak emberek, akik igyekeznek szembeállítani, belekavarni ebbe a hagyományos, egymást tisztelő szellembe. Az említett kiadványban jól elkülöníthetőek az egyes részek szerzői, mégis egységes, nagyon alapos és korrekt munka került ki a kezük alól. A szerzők, gondolom, nem ellenségei egymásnak, különben nem adtak volna ki közös szerkesztésű könyvet. Úgy gondoltam, hogy az a korrekt, ha mind a három szerzőt megemlítem, hisz nemcsak a magyar, de a román vonatkozásokat is szívesen olvassa az, aki ezt a könyvet forgatja. Így én is. Házunkba nemcsak magyar, de román és zsidó barátok és betegek is jártak. Sajnos neveket nem tudok említeni, de azt tudom, hogy a közelben lévő zsinagógából minden évben kaptunk pászkát, apám halála után még 2-3 évvel is. Az első alkalommal, amikor pászkát hozott két fekete ruhás nő, megdöbbenve fogadták a hírt, hogy apám meghalt. Házunk állandó vendége volt Irimie Stefi bácsi, akivel apám románul és magyarul beszélgetett. Házunk nyitva állt azok előtt is, akik a gyógyulást keresték. Én úgy nőttem fel, hogy nem az emberek származása, vallása dönti el, hogy barátok leszünk vagy nem. Házunkban sok zsidó származású barát is megfordult, ők mesélték el édesanyámnak, hogy felvételim az orvosira azért nem sikerült, mert egy professzor /Sp/ akit nem vettek fel az orvosi kamarába, így állt bosszút apámon, illetve rajtam. Úgy látszik, a múlt század világháborújának szégyenteljes gaztettei még ma is kísértenek. Apám közéleti ember volt, sok mindenbe beválasztották, az orvosi kamara elnökségébe is, de azt tudni kell, hogy abban az időben a fasiszták dirigáltak és tettek lehetetlenné kiközösítéssel és deportálással zsidó származású embereket, egy általuk hozott „zsidó” törvény segítségével. Ezért nem vették fel az orvosi kamarába ezt az orvost. Ezt a világháború okozta traumát nehéz még napjainkban is feldolgozni. Sebestyén úr édesapjára, merthogy róla van szó, nem haragudtam, és ma sem haragszom. Diákjai az orvosin tisztelettel emlegették, úgy, miként apámat is a betegei. Már tanár voltam, amikor házunkban találkoztam vele, édesanyámtól kért dokumentumokat édesapám munkásságával kapcsolatban. Ezek hagyatékában bizonyára megtalálhatók.
Amikor elment, az ajtóban barátságosan köszönt el tőlem. Akkor sem volt, most sincs bennem harag, csak némi értetlenség. Az idő eltelt, apáink elmentek, hagyjuk őket nyugodni…
Schmidt Sándor
