Ágnes örök várakozásban élt már azokban az időhomályba veszett első éveiben is a létezésnek, amelyekről sosem voltak igazi emlékei.
– Anyuék mesélték, hogy valahányszor látogatóba jöttek hozzánk, mármint nagymamámékhoz, akik felneveltek, engem mindig az ablakban találtak, ott kuporogtam alig kétévesen, és lestem, hogy mikor tűnnek már fel a szüleim a házunk felé vezető kis utcában. Állítólag annyira vágytam erre a látványra, hogy még a játék-
babáimnak is folyton erről gügyögtem, legtöbbször mégis elszalasztottam a pillanatot, talán mert, jó szokásom szerint, már akkoriban is inkább befele figyeltem, nem pedig a körülöttem zajló történésekre – hívta elő az ismeretlenből gyermekkora egyik legrégebbi mozaikkockáját a negyvenes évei vége fele járó nő. – Édesanyáék albérletben laktak, anyu szüleinek egyszoba-konyhás élettere ugyanis kényelmetlen lett volna nekik. Azt, hogy fiatal házasokként intimitásra volt szükségük, csak felnőttkoromra sikerült megértenem, kisgyermekként sehogy sem fért a fejembe, ahogy az sem, hogy miért kell az egészségügyben dolgozó szüleimnek a hétköznapokat egymástól – és persze tőlem
is – távol eső falvakban tölteniük. Csak a vasárnap volt az övék, igaz, az sem mindig, és a vakációk időszaka.
– A nagyszüleiddel azért jól érezted magad? – szóltam közbe.
– Csodálatos emberek voltak, rengeteg melegséget kaptam tőlük, és ez valamennyire kárpótolt anyukámék hiányáért, mégis ösztönösen kerestem a közelségüket. Tizenéves voltam, mire mindketten hazakerültek Vásárhelyre, biztos állásuk és saját lakásuk is lett. Akkor végre magukhoz vehettek, de kamaszként ez már nem tartozott a legnagyobb kívánságaim közé, sokkal jobban érdekeltek a barátnős „ügyeim” és persze a fiúk. Valahogy mindig így voltam a hatalmas vágyakkal. Mire valóra váltak volna, elvesztődött a vonzerejük. Egyszer például nagyon vártam egy külföldi nyaralást az egyik legjobb barátnőmmel, de az utazás előtt néhány nappal csúnyán összevesztünk, mert megtudtam, hogy beleolvasott a naplómba, és egy közös ismerősünknek beszámolt az ott talált titkaimról. Mérgemben és csalódottságomban le akartam mondani az utat, de mivel nem kaptam volna vissza a szállás árát, amit már hónapokkal korábban kifizettem a sokáig gyűjtögetett zsebpénzemből, végül mégis elmentem. Amire számítottam, az beigazolódott, feszültségekkel teli nyaralás volt, mégis megérte, ugyanis ott ismertem meg azt a fiút, akiről évekig azt hittem, hogy ő az igazi. Kiderült, hogy ő is vásárhelyi, nem is tudom, hogy kerültük addig el egymást. Kettőnk közül valószínűleg én akartam jobban a kapcsolatot, mégis pár hónapi együttjárás után ő jött az ötlettel, hogy költözzem hozzá és az édesanyjához. Anyuék nem lelkesedtek túlságosan az ötletért, ugyanis attól tartottak, hogy a komolyra forduló párkapcsolat miatt abbahagyom az egyetemet, pedig ilyesmiről szó sem volt. A szerelmem két évvel fiatalabb volt nálam, nem sokkal a megismerkedésünk előtt érettségizett, és nem voltak továbbtanulási ambíciói, de engem mindig biztatott, hogy ne térjek le az útról, amin elindultam. Az anyukájával is jól kijöttem, kicsit olyanok voltunk mi hárman, mint az a család, ami után annyira sóvárogtam kislánykoromban. De aztán jött egy levél, és minden egyből megváltozott.
– Mi volt a levélben? – kockáztattam meg a kérdést, miközben Ágnest mintha egészen felszippantotta volna a körülötte gyűrűző csend.
– Egy behívó. Két évvel később törülték el a kötelező katonai szolgálatot, amikor a sorozásról szóló értesítő megérkezett, nem is sejtettük, hogy rövid időn belül megúszhatóvá válik ez a helyzet, csak addig valahogy húzni kell az időt. A páromat egyedül nevelte fel az édesanyja, a férje ugyanis még a nyolcvanas években átszökött a zöldhatáron, és soha többé nem nézett hátra, a családja felől sem érdeklődött. Így a választottamnak nem volt anyagi lehetősége beiratkozni egy egyetemre, és arra sem, hogy felmentést szerezzen a bakaélet alól. Pedig beteges, vézna fiatalember volt, talán éppen ez a sebezhetősége tette számomra annyira szerethetővé. Aradra került, mondhatni az ország másik végébe, az eskütétel előtti első hat hetet ott töltötte. Kéthetente szálltunk vonatra a jövendőbeli anyósommal, hogy láthassuk, és átadhassuk neki a kedvenc ételeivel mindig degeszre tömött szatyrokat. Hetente többször is írtam neki levelet – akkoriban még nem számított idejétmúltnak a postán küldött üzenet –, és ő is sűrűn válaszolgatott. Úgy tűnt, a távolság egyre jobban megerősíti az irántam táplált érzelmeit, a közös jövőnket láttam kirajzolódni a soraiból, és egyre szenvedélyesebben számoltam a leszerelésig hátramaradt heteket. Talán soha semmit nem vártam annyira, mint annak a 12 hónapnak a lepergését. Nem sokkal az eskületétel után, csodával határos módon minden anyagi „rásegítés” nélkül, Maros megyébe helyezték át a páromat, így még gyakrabban meglátogathattam. Akkoriban minden gondolatom kizárólag körülötte forgott, csak azért volt jó reggel felkelni és este lefeküdni, hogy még egy képzeletbeli vonalat áthúzhassak abból a 365-ből, ami a végtelennek hitt boldogságtól elválasztott. Végül aztán elfogytak a vonalak, és velük együtt valami más is. Bár a leszerelés utáni napok mesébe illőeknek tűntek, alig egy hét leforgása után észrevettem, hogy a kedvesem sehogy sem találja a helyét. Eleinte hiába faggattam, de aztán kimondta, hogy a katonaságban izgalmasabb volt az élet, mint
itthon, mellettem, mert úgy érzi, megfojtom a szeretetemmel. Forgott velem a világ ettől a vallomástól, és attól kezdve mélyrepülésben haladt lefelé a kapcsolatunk. Másfél hónapig próbáltam menteni a menthetőt, aztán hazaköltöztem a szüleimhez. Nem mondhatom, hogy könnyű időszak következett, pláne, hogy éppen akkor léptünk be advent első hetébe. Mégis, abban az összetört
állapotban édesanyám féltő jelenlétében tudtam először megtapasztalni a külső feltételektől független, szabad várakozás békességét, amit azóta is, három, csodára éhes lurkó édesanyjaként is sikerült megőriznem.
