Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Sorozatos kiállításaival, tanulmányaival, könyveivel jobbára ismert, de méltánytalanul elfelejtett személyiségeknek állít emléket. „Molinóképregényeivel” új műfajt teremtve járja be Magyarországot, Erdélyt, és megfordult más országokban is. Irodalom- és színháztörténészi kutatómunkájának a lényegét foglalja össze a gazdag képanyaggal illusztrált vándorkiállításokon, amelyeknek felcsavarható molinóira a fotókat és a szöveget férje, Szebeni-Szabó Róbert szerkeszti látványos egésszé.
Korábban a helikoni leszármazottak marosvécsi találkozójára hozta el Kemény Jánosról, gróf Bánffy Miklósról, báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Caroláról, Berde Máriáról és Amálról, Benedek Elekről készült kiállítását. Az idén örömmel üdvözölhettük a Vásárhelyi Forgatagon is, ahol a Kiss Manyiról és „a varázslatos Bánffy-ménesről” bemutatott anyaghoz fűzött érdekes ismertetői hangzottak el.
Ezúttal nem a kiállítások tárgyát képező személyiségekről, hanem arról kérdeztük, hogy ki is valójában Szebeni Zsuzsanna, aki a színháztörténeti témák mellett ilyen magabiztosan „közlekedik” közelmúltunk és a jelen, Budapest és Erdély között, hiszen az erdélyi témákról szóló kiállításainak korábbi munkahelye, az Országos Színháztörténeti Múzeum és jelenlegi munkahelye, a Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja a fő támogatói.
– Honnan, hogyan indultál?
– Kolozsváron születtem, de a nyarakat Zágonban töltöttem, ahol nagyon sokat hallottam Mikes Kelemenről, ami meghatározó volt számomra, ezért vele szerettem volna foglalkozni. Nem úgy hozta a sors, de a Zágon iránti elkötelezettségem mindig megmaradt. A kolozsvári Báthory István líceum elődjének matematika-fizika szakos osztályába jártam. Választásomról már akkor tudni lehetett, hogy tévedés volt, de nagyon szerettem a közeget, a tanárokat és az osztálytársakat, akikkel ma is nagyon jó a kapcsolatom. Kiváló magyartanárom, Tibád Levente szigorú, kemény pedagógus volt, módszert lehetett tanulni tőle a leg-inkább. Hosszasan foglalkozott Balassi Bálinttal, de csak Petőfi Sándorig jutottunk el. Azt viszont, hogy egy irodalmi témához hogyan kell hozzáfogni, elmélyedni abban, nagyszerűen megtanította. Az egyetemre való irodalmi felkészítésemmel Szilágyi Júlia tanárnő, Szilágyi István író felesége foglalkozott sokat, és a nyelvtan tekintetében, amit mi egyáltalán nem tanultunk a líceumban, Péntek János professzor úrnak tartozom köszönettel.
– Ezek szerint magyar szakon tanultál tovább?
– A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem irodalom-filozófia szakán végeztem, majd pár évig művészettörténetet tanultam Budapesten, de mivel a képzőművészet érdekelt, az egyetemen pedig nagyon sok építészetet tanítottak, feladtam. Tanultam újságírást, a Kommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán elvégeztem a művészeti menedzsment szakot. Egy évig a Magyar Hírlap Budapest rovatánál dolgoztam, ahol olyan témákkal foglalkoztam, mint például a rituális állatkínzás, a külpolitikai rovatnak pedig én írtam először az egyházi javak visszaszolgáltatásáról. Azt hiszem, hogy volt bennem újságírói véna, de időközben a Színháztörténeti Intézetnél állást ajánlottak. Annyira gyönyörű klasszicista palotában működött, hogy valósággal beleszerettem az épületbe, és húsz évig dolgoztam benne.
– Mi volt a feladatod, hogyan született meg a vándorkiállítások ötlete?
– Kezdetben adatbázis-kezelő voltam, majd a határon túli színházak referensi feladatát bízták rám. Sokat foglalkoztam a gyergyószentmiklósi Figura Színházzal, írtam is egy kis kötetecskét róla. Kiss Manyiról és Ignácz Rózsáról állítottam össze az első vándorkiállításokat, és összesen 21-et hoztam létre. A kedvenc témám gróf Bánffy Miklós lett, a kiállításokon kívül pályaképének monografikus feldolgozásáról hat kötet jelent meg a szerkesztésemben vagy az írásommal magyar, angol és román nyelven. A Nemzeti Könyvtár Bánffy-emlékkönyve szintén a szerkesztésemben és írásommal jelent meg. A Bánffy-anyagból ered Szilvássy Carola története is, amely már önálló témává nőtte ki magát.
– A róla szóló kiállítás anyagából és a Szépmíves Könyvek kiadásában nemrég megjelent doku- mentumkötetedből (Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola: Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról) is kiderül, hogy nagyon megszeretted Carolát is.
– Igen, megszerettem. Nagyon érdekelnek az emberi sorsok, a történelmi dokumentumok és nem utolsósorban az újdonságok. A Bánffy-kutatás közben szabtam egy olyan feltételt, hogy amennyiben hét új tényt nem tudok nyilvánosságra hozni az életéről, művészi és politikusi tevékenységéről, akkor nem rendezek kiállítást. Állandó jelleggel vannak olyan elvárásaim önmagammal szemben, hogy valami újat fedezzek fel. Ezenkívül igyekszem a humoros dolgokat is megjeleníteni, mert nem lehet monoton egy kiállítás. A feldolgozott élettörténeteknek a megismeréséért sokat szoktam „ásni” (ez leginkább levéltári kutatásokat jelent, de sokszor magánutakon indulok el egyéni hagyatékok irányában). Amit kutatásaimból megjelenítek, az csak a jéghegy csúcsa, de a legérdekesebb momentumokat jelentik, amelyeket szívesen befogad a közönség. Mivel a fiatalok a mozgó képekhez és a változó világhoz szoktak, a Benedek Elekről szóló kiállítás megszerkesztésekor egy kicsi animációt is létre kell hoznunk, már csak azért is, mert igyekszünk a technikával lépést tartani.
– A kiállításaid forgatókönyvnek is kiválóak; hányat filmesítettek meg?
– A Bánffy Miklós-, Kós Károly- és Kemény János-anyagból készült filmmel (A Griff, a Dámvad és a Varjú) az MTA második díját nyertük el a dokumentumfilm kategóriában, utána elkészítettük az Ignácz Rózsáról szólót, és nagyon szeretnénk Szilvássy Caroláról is filmet készíteni, de ezzel a pályázattal nem vagyunk szerencsések. Egyébként sok dokumentumfilm kapcsán is megkeresnek.
– Említetted az újdonságokat. Bánffy Miklósnál maradva, kérlek, mondj néhányat!
– Például a Csaba királyfit ábrázoló üvegfestmény körüli levelezés a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületét tervező Kós Károly és barátja, gróf Bánffy Miklós között 1933-ból. Az akkor meg nem valósult üvegfestményt Bánffy Miklós tervei alapján Makkai András kolozsvári üvegművész készítette el, és 2013-ban avatták fel a Bánffy-emlékkiállítás nyitónapján. Ezenkívül például felfedeztem, hogy bábjátékot is írt, Az ostoba Li címűt, amit lefordítottak román nyelvre, sőt zenét szerzett hozzá. Megtaláltuk a Bánffy Miklós által komponált egyik valcer kottáját is, valamint korai drámájának legkorábbi változatait. Nagyon érdekes mozzanat, hogy Kós Károllyal együtt hogyan találták meg azt a vistai követ, amelyből a vécsi kastély parkjában álló helikoni asztal készült. Rábukkantam Az ember tragédiájának rendezői példányára a Bánffy kihúzásaival, így nagyon pontosan tudjuk, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon mit és hogyan adtak elő. Az ilyen és ehhez hasonló tények felderítése nem fogja felforgatni az irodalomtörténetet, de mégis adalékok ahhoz, hogy minél többet megtudjunk róluk.
– Melyik kiállításod volt a legnépszerűbb?
– Azt hiszem, hogy a Bánffy Miklósról szóló, nyilván azért is, mert az emlékévhez kapcsolódott, három-négy nyelven is létrehoztuk, és külföldön is sokat forgott. Ezt elősegítette a 2010-es szerencsés Bánffy-reneszánsz, amikor a határokon túl is népszerű lett, különösen az angol nyelvterülten, és az Erdély-trilógiát lefordították holland és francia, sőt még kínai nyelvre is.
– Hogyan, mennyi idő alatt áll össze egy kiállítás?
– Néha nagyon sok idő kell hozzá, mert az is megtörténik, hogy lezárjuk, és azt követően kerülnek elő új tények, amelyeket felhasználva új molinókat állítunk össze. A Bánffy-kiállítás mögött például hét-évnyi kutatás állt. Máskor gyorsabban, ha nem én vagyok a téma kutatója, a Benedek Elek-kiállítást például igyekeztünk H. Szabó Zsoltékkal és a Benedek Elek-kutatókkal gyorsított ütemben létrehozni. A levéltározás, az extra források, az internetes Arcanum adatbázis, utána a magánkézben levő dokumentumok kikutatása rengeteg időt és energiát vesz igénybe, de eredményes is. Így például Az apacs nő szerelme című moziszkeccs fotói kapcsán jelentkezett valaki, hogy az ő dédnagymamája látható az egyiken, ennek alapján azonosítjuk be a többi szereplőt. A példaképem ezen a téren Barki Gergely művészettörténész, aki egy igazi „painthunter”, a Nyolcak csoport legnagyobb képvadásza. Az én munkám is néha a vadászathoz hasonló, előfordul, hogy késő éjjelig internetezek, mert ha elindulok egy szálon, az már nyomozati munka is, azonkívül, hogy az irodalomtörténeti alapokhoz hozzá lehet férni. Ezután kell a kereteket feszíteni, hogy érdekes legyen, és érződjön, hogy a kiállítás alkotója az életműben otthonosan mozog, és sok időt fordított a kutatásra. Ezenkívül igyekszem korszerűen tálalni, mert, akár egy olyan gyönyörű anyagot is, mint például a háromszéki honleányok története, amikor hősies, regényes életpályák kerültek elénk, az eredeti képanyag nem segítette. A honleányokról csak nagyon késői, nyolcvanas éveikben járó, megtört asszonyokat ábrázoló fotóink voltak, és amikor ebben a formában összeállítottuk a kiállítást, rájöttünk, hogy elriasztunk mindenkit, ezért felkértük a Háromszék néptáncegyüttes tagjait, hogy vállalják a honleányok szerepét, akiknek története ilyen formában került megjelenítésre.
– Sokoldalú vagy, és nagy eredmény, hogy manapság sikerült egy ilyen érdekes műfajt népszerűvé tenned.
– A kutatás íze és a praktikusság mellett fontosnak tartom a kiállítástechnikát is, mert viszonylag gyorsan kell eljutnom egyik helyszínről a másikra, a Kolozsvári Magyar Napokról a Vásárhelyi Forgatagra, onnan Kézdivásárhelyre, Budapestre és Debrecenbe, majd vissza. A legnehezebbek a kültéri kiállítások, ahol a biztonságra és a masszivitásra is törekedni kell. Az is érdekes számomra, hogy egy kiállítás mennyire át tud rendezni egy teret.
– Amióta kineveztek a Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókjának az élére, feltehetően sokat kell a kultúranépszerűsítés egyéb formáival foglalkoznod. Marad-e időd a kutatásra?
– Időmnek a 95 százalékát, a kiszállásokat leszámítva, Sepsiszentgyörgyön töltöm. Budapestre ritkán, csak a kötelező találkozókra járok, de ahhoz ragaszkodom, hogy évi egy kutatást folytathassak, a témáimat ne hagyjam el. Bár rengeteg időbe telik a munkakörömmel járó adminisztráció, a szakmai igényességhez, az önálló témámhoz ragaszkodom, ezekhez szellemi egészségem fenntartásához szükségem van.
– Témáid képi megjelenítésében a montázsok összeállításában fontos szerep jut férjednek, Szebeni-Szabó Róbertnek. Mondj erről is néhány szót!
– Fotográfusként kitűnő reprodukciókat készít, nagyon pontos ember, ami a kiállítások egész folyamatában sokat segít. Néha egy-egy kutatásban önállóan elindul, mert nem győzi kivárni, ameddig lesz időm nekifogni. A megvalósítás teljes mértékben az ő érdeme, amire azért tudunk annyi időt szánni, mert nem tud elmenekülni előlem. Szükséges is a megfeszített munkatempó, mert soha nem áll rendelkezésünkre akkora stáb, amekkora ehhez a munkához kellene.
– A férjed is erdélyi származású?
– Nem, ő debreceni, de nyugodtan ki lehet nevezni tiszteletbeli erdélyinek, mert hősiesen végigdolgozta velem ezeket a kiállításokat, amelyek befejezése a határidők miatt olykor kapkodásba fulladt.
– További terveid?
– Megpróbálok pihenni egy kicsit, majd a nagy Benedek Elek-kiállítás sepsiszentgyörgyi megnyitó- jára készülünk, ami szeptember 29-én lesz. Ezen a napon leplezik le Gergely István gyönyörű Benedek Elek-szobrát, ami 30 évet várt arra, hogy kiöntsék. Ezenkívül lesz egy kis animáció és Benedek Elek-épületfestés. Bemutatunk egy fiatalos illusztrációkal teli szakácskönyvet is a meséiben fellelhető süteményekről.
– Sokat utazol; kire bízod a két fiatokat?
– Azt szokták mondani, hogy a Székely Nemzeti Múzeumban nőttek fel, mi néha kiállítási árvákként emlegetjük őket, a 13 éves, kisebbik fiam szerint az anyukája meghalt és elfelejtett emberekkel foglalkozik.
– Köszönöm a beszélgetést, és a kisebbik Benedek Elek-kiállítást látva, ami számomra is sok újdonságot jelentett, biztos vagyok a nagyobbik sikerében.