Hétköznapi történet
Az ősz hajú, kalapos férfi tökéletes sorban álló volt: nyugodt, fegyelmezetten derűs, sorstársait szóval tartó, szükség esetén szórakoztató. A gázszolgáltató üvegépülete előtt kanyargó emberlánc részeként egyértelműen ezt a benyomást keltette. Előtte és mögötte mindenki panaszkodott – főleg az a fiatalasszony, aki kisiskolásforma lányával próbálta elviselni a hosszú és értékes perceket felemésztő várakozást –, ő azonban mintha függetlenítette volna magát az idő múlásától. A többiektől eltérően még akkor sem háborodott fel, amikor néhány szemfüles számlafizető kiállt a tömegből, és az interneten előrejegyzettek mögött meghúzódva, egy óvatlan pillanatban soron kívül besurrant a helyiségbe.
– Amit egyszer valaki másoktól elvesz, még ha csak pár percet is a délelőttjéből, azt egyszer úgyis vissza kell adni. Akkor minek mérgelődjünk, nem igaz? – csitította a félhangosan szitkozódó anyát a férfi. – Higgye el, többet ártunk ezzel magunknak, mint az, aki elénk tolakodik.
A kislány közben türelmét vesztette, kihúzta a kezét a nő tenyeréből, és a járdaszéli tócsához szaladt. Pár percig mintha tanakodott volna magában, aztán nagy lendülettel beleugrott a sáros vízbe. Az asszony ettől még idegesebb lett, torkaszakadtából kezdett kiabálni a gyerekre, utat engedve a ki tudja mióta gyűlő indulatoknak. A leányka arcán elégedett mosoly terült szét. Végre történik valami – üzente csillogó tekintete.
– Hány éves vagy? – fordult feléje a kalapos férfi. A kislány ránézett, hangosan felkacagott, de nem válaszolt. Az ősz hajú bizalmas hangon próbálkozott újra: – Szereted a nápolyit?
– Szeret ő mindent, köszönjük szépen – enyhült meg az asszony. – Csak baj van vele, tetszik tudni, kicsit más, mint a többi. Nincs kire hagyjam, úgyhogy hordom magammal mindenhova, ha dolgom akad. Jön is szívesen, és előtte mindig megígéri, hogy jól viselkedik. De látja, mi lesz az ígéretből.
– Sok türelem kell a gyermekekhez, az biztos. De hát hozzánk sem kellett kevesebb – mosolyodott el a férfi. – Nekem édesapám tanító volt, igazi régi vágású úriember, aki az öcsémet és engem igyekezett folyton a jó útra terelni. A testvéremmel sikerrel is járt, de velem meggyűlt a baja. Emlékszem, egy nyáron nagyon megkívántam az édességet – ami nálunk csak különleges alkalmakkor dukált –, úgyhogy fogtam apám öt-hat könyvét, köztük vagy két tankönyvet is, és elmentem velük a közeli régiségkereskedőhöz. Azt mondtam, a szüleim utasítottak, hogy értékesítsem a könyveket. Érdekes módon az illető hitt nekem, és belement a vásárba. A pénzből több zacskó cukorkát vásároltam. Kerekedett aztán otthon ebből akkora galiba, hogy talán még a harmadik szomszédban is hallották. Apám a fülemnél fogva vitt vissza az antikváriushoz, aki huzamosabb rábeszélés után visszaadta a könyveket. Cserébe egész nyáron segítenem kellett a boltban. Akkor nagyon haragudtam az egész világra, de most már tudom, hogy ennek így kellett történnie. Az alatt a pár hónap alatt, unaloműzés végett kezdtem megbarátkozni a könyvekkel, és mire beköszöntött az ősz, faltam a világirodalom remekműveit. Életem legbékésebb, leggazdagabb időszakaként emlékszem a büntetésben töltött nagyvakációra.
A kislány nagy, kerek szemekkel figyelte a történetet, aztán, mintha csak megszelídítette volna a szavak dallama, visszaállt a sorba, és az anyjához simult.
– Maga kész varázsló, komolyan mondom. Né, hogy lecsendesedett ez a kicsi tróger is – simított végig az asszony tekintetével a gyereken.
– Nem varázslat ez, kérem, csak egy morzsányi élettapasztalat – válaszolta a férfi. – Tudja, a mögöttünk lévő idő sok mindenre megtanít. Nekem például, mióta itt álldogálunk, mindegyre eszembe jut a századforduló, pontosabban az a pár hónap, amikor egy esztelenül felvett bankkölcsön miatt a legszükségesebbekre sem telt a családomnak. Akkorák lehettek a gyermekeink, mint most a magáé, de már meg kellett szokják a ,,délben krumpli, este pityóka” menüsort, ahogy ragyogó humorú feleségem emlegette. Találékony asszony volt a drága, mindig úgy tálalta fel a szegényes ebédet, vacsorát, hogy azt öröm legyen elfogyasztani. Nem is volt ezzel baj, de aztán jött a tél, megugrott a gázszámla, és biza, azt sem bírtuk már fizetni. Emlékszem, egyszer decembertől február végéig ültünk a kicsi gyerekekkel a fűtetlen lakásban. A nagykabát és a sapka éjszakára sem került le rólunk, és hiába próbáltunk egy régi villanyrezsóval némi meleget az otthonunkba csempészni, az ablakainkat belül is kidíszítették a jégvirágok. Ilyen körülmények között kellett tisztálkodjunk, a gyerekeket megmosdassuk. Az égiek azonban mellénk álltak, és átsegítettek a nehézségeken. Képzelje el, hogy a fűtetlen hónapok alatt egyszer sem hűltek meg a gyerekek. Én azóta is az ilyen élethelyzetekhez mérem a csodát.
Újra kinyílt az ajtó, és az elegáns alkalmazott utasítására harmadmagammal végre én is beléphettem. Meggémberedett ujjakkal nyújtottam át a pénzt a bankautomatánál segédkező hölgynek, közben az járt az eszemben, hogy a hidegben töltött időből egy percet sem bánok. A pocsolyában hancúrozó leányka édesanyjához hasonlóan ugyanis úgy éreztem, mégiscsak valamiféle varázsló történetét hallgathattam meg a vacogtató félórában. Egy olyanét, aki álruhában is hamar felismerhető.
