Vasárnap-sziget

A barna kosztümös, őszülő asszonyt a vasárnapi hajnalok mindig a buszmegállóban találják. Sötétkék utazótáska várakozik mellette, megvan vagy tíz kiló. Nagyokat szuszogva emeli a járműre, leszállás után bal vállát lehúzza a csomag. Messziről olyan, mintha önmaga kérdőjele lenne, de közelről jól látni, amint arcvonásai a tudatosság rendjébe simulnak. Célba érve kicsit megszusszan, aztán földre teregeti az újságpapírokat.

– Két hónapja járogatok ide, mióta meghalt a néni, akit rendeztem. A lányom nem dolgozik, az unokám most kezdi a harmadik osztályt, kell a pénz – magyarázza, miközben kipakol. Régi kazetták, órák, cipők kerülnek elő a táskából, aztán egyre több könyv: regények, tankönyvek, szépirodalmi kincsek között rózsaszín sorozatok. 

– Sajnos, mindenért csak egy-két lejt kapok, de az is valami. Régen nagy könyvtárunk volt, a javát már elhordtam – teszi hozzá, aztán végigfürkészi a terepet. Hirtelen kerek arcú, nagy szoknyás asszonyság förmed rá.

– Mit gondol maga, ezt a helyet a sógornőmnek foglaltam! – rikácsolja. Használt gyerekbiciklikkel érkező, középkorú férfi segíti ki a „betolakodót”. Egy tízlejest nyom a kiabáló markába, aki azonnal elcsendesedik. A bicikliárus letáborozik a közelben, onnan figyeli az ócskaságok szigetét mindegyre ellepő emberhullámokat. 

– Évekkel ezelőtt csőstül jött a baj – meséli a könyvhegy gazdája. – A lányomnak tönkrement a házassága, a válás nagyon megviselte, a pszichiátriára került. Mindig is gyenge idegzetű volt, és amikor a férje egy internetes szerelem miatt lelépett, egészen összeroppant. Azelőtt egy élelmiszerboltban dolgozott, de miután, rosszullétre hivatkozva, mindegyre hiányzott, kitették. Attól fogva csak feküdt egész nap a lesötétített szobában, és sírt. Egy reggel úgy találtam rá, benyugtatózva. Azonnal riasztottam a mentőket. Most is kiráz a hideg, ha arra a napra gondolok... A kicsi unokám, hála Istennek, egészséges, vidám gyerek, ő könnyebben megbirkózott a nehézségekkel. Igaz, én mindent megtettem, hogy enyhítsek a helyzeten. A nyugdíjazásom előtt asszisztensnőként dolgoztam. Miután a lányomat valamennyire talpra állították a kórházban, és már rá lehetett bízni a gyereket, feladtam egy hirdetést, hogy otthoni idősgondozást vállalok. Nemsokára felhívott egy középkorú hölgy, aki a kilencvenéves édesanyja mellé keresett valakit. Azonnal elfogadtam az ajánlatot, pedig nem is sejtettem, hogy mibe vágom a fejszémet. A néni falun lakott, pár kilométerre Vásárhelytől. Egész napos felügyeletre volt szüksége, így oda kellett költöznöm, csak hétvégenként jöhettem haza, amikor a munkaadóm hazament az édesanyjához. 

– Mit jelentett a 24 órás felügyelet?

– Kezdetben még valamennyire önellátó volt a néni, segítséggel ki tudott menni az illemhelyre, beszélgetni is lehetett vele. Volt, hogy kiültem vele a kertbe, és órákon át hallgattam a lánykori történeteit. Úgy fél év múlva kezdett el romlani az állapota. Azelőtt főleg a házimunka tartozott a feladatkörömbe, főztem, mostam, bevittem a gondozottamnak az ételt, és beadtam a gyógyszereit. De eljött az idő, amikor nem tudott többet felkelni az ágyból. Attól kezdve pelenkázni kellett. Ezzel be is fellegzett a nyugodt éjszakáknak. A néni egyre agresszívebb lett, gondolom, a kiszolgáltatott helyzet, amibe kényszerült, váltott ki belőle mindent. Igyekszem törölni az emlékezetemből azt az időszakot. Sokszor arra ébredtem, hogy a nevemet ordítja, máskor leesett az ágyról, és amikor vissza próbáltam fektetni, azt kiabálta, hogy gyilkos, gyilkos. A lánya hallani sem akart arról, hogy kórházba szállítsuk, és ezt így utólag meg is tudom érteni. Tudta, hogy nincs sok hátra az édesanyjának, és ragaszkodott hozzá, hogy otthoni környezetben töltse utolsó hónapjait. Egy vasárnap délután ment el a néni. Éppen a családommal voltam, telefonon jött a hír. Őszintén megvallom, úgy éreztem, hogy tehertől szabadultam meg. De a hirtelen jövedelemkiesést pótolni kellett. Ezért kezdtem el ócskázni. Van egy régi barátnőm, ő is adogat nekem mindenfélét, amit eladhatok, és nem vár semmit cserébe. Hétközben a napipiacra is el-eljárok, van, mikor ott is szerencsém van. 

– A lánya helyrejött valamennyire?

– Úgy ahogy. Most az otthoni teendők kötik le, ha kell, a tanulásban is segít az unokámnak. Amikor mind a hárman együtt vagyunk, és leülünk kártyázni vagy römizni, néha mosolyogni is látom. Az nekem mindennél többet ér. 

Elbúcsúztam, de kora délután visszatértem a találkozóhelyre. Beszélgetőtársam éppen indulni készült.

– Harminchét lejt árultam – jelentette elégedetten. – És képzelje, még milyen csoda történt! Észrevettem, hogy valaki el akar dobni egy zsák könyvet, hogy ne kelljen hazacipelnie. Megkérdeztem, nem adja-e nekem az árut, és beleegyezett. Jövő héten ezeket a könyveket is kihozom. De előtte megmondom az unokámnak, válasszon egyet belőlük, amelyik a leginkább tetszik, azt neki adom.