Vasárnapi tej

Szürkésfehér virágszirmokként simultak egymáshoz a kontyba tekert tincsek. A hatvanas évei végén járó asszony műanyag flakonokkal megrakott szatyra rendszerint a vasárnapi ebéd idejére ürült ki. Hét-nyolc család várt rá a város különböző részein, többek között egy tízemeletes tömbház utolsó előtti emeletére kellett felcipelnie a friss házi tejet. Dolga végeztével kora délutánra a buszmegállóba ért. Egykedvűen várakozott a csendes utcán, mint aki semmit sem érzékel a hétköznapok és hétvégék közti különbségből. 

– Nekem már kislánykoromban sem igen jutott ki a szórakozásból – kezdte történetét, aztán azt a nyárádmenti falut is megnevezte, ahol születésétől él. – Öten voltunk testvérek, én késői gyermekként jöttem a világra, utolsóként a sorban. Anyámék nem vártak, nem is örültek nekem egy percig sem. A bátyámnak akkor már saját családja volt, nem is lakott otthon. A nővéreim voltak a kedvencek, őket becézgette, szépítgette anyám. Nekem még fésülködni is egyedül kellett, ötéves koromban mérgemben le is vágtam a majdnem derékig érő hajam. Akkor kaptam az első „becsületes” verést. Egyszer meg azért pofozott fel anyám, mert reggel korán elfelejtettem kiengedni az udvarra a majorságot. Apám nem sok vizet zavart, a mezőről rendszerint a bárba vezetett az útja, mire pedig hazavetődött, már lángolt az arca, és alig állt a lábán. Le is feküdt hamar, a falnak fordult, nem törődött az otthoni dolgokkal. Tőle sosem féltem, még az ágya szélére is odamerészkedtem néha, amikor aludt. Beszéltem hozzá, panaszoltam mindenfélét. Tudtam, hogy úgysem válaszol.

– Meddig ment ez így?

– Tizennégy éves voltam, amikor összebarátkoztam egy nálam idősebb fiúval. Falumbeli volt, így, bár szórakozni anyám sehova sem engedett, adódott alkalom a találkozásra. Tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem, hogy otthonról elkerüljek, így amint megkért, igent mondtam. Otthon, persze, ellenezték a dolgot. Az esküvői költségeket is az ő szülei állták, le is néztek aztán engem emiatt, főleg apósomnak voltam szálka a szemében. Mégis jobban telt náluk az élet. Segítettem anyósomnak mindenben, mostam, főztem, rendeztem az állatokat. Már akkoriban nagyobb gazdaságuk volt, mint anyáméknak, de én soha nem féltem a munkától. Aztán megszületett a fiunk. Egészséges, szép gyermek volt, mégis egész nap csak sírtam, szoptatni sem akartam. El is apadt hamar a tejem, a városból kellett hozza a férjem a tejport a kicsinek. Zsörtölődött is eleget anyósom, hogy milyen anya vagyok. Később, lassacskán mégis rendbe jöttek a dolgok. Elhatároztuk a férjemmel, hogy beköltözünk Vásárhelyre, ott próbálunk kezdeni valamit az életünkkel. Ő amúgy is naponta bejárt a városba, mert a bútorgyárban dolgozott. Akkoriban könnyebb volt lakáshoz jutni. Volt egy kis spórolt pénzünk, abból be is bútoroztuk az új otthonunkat.

– Milyen volt a városi élet? 

– Továbbra is a férjem volt a pénzkereső. Én a háztartást vezettem, neveltem a gyermeket, üres óráimban pedig horgolni kezdtem. Eleinte csak kedvtelésből, később megrendelésre dolgoztam. Főleg terítőket, de babaruhákat, apró sapkákat is szívesen készítettem. Pár évvel a rendszerváltás után a férjem munka nélkül maradt. Akkor kezdtünk el azon gondolkozni, hogy visszaköltözünk falura. Időközben anyósom meghalt, és apósom is egyre rosszabb bőrben volt. A gazdaságot nemigen tudta már vezetni, és a munkások, akiket megfogadott, rendszeresen túljártak az eszén. Amikor aztán a fiunk egyetemre ment, a nevére írattuk a városi lakást, és visszatértünk az apósom házába. Az utolsó évében én rendeztem, pelenkáztam, mosdattam az öreget. Nem sokkal az eltávozása előtt arra kért, bocsássak meg neki mindenért, amit ellenem vétett. De akkor én már rég nem haragudtam. Miután kettesben maradtunk a férjemmel, minden energiánkat a gazdaságra fordítottuk. Közben a fiunk elvégezte az egyetemet, megnősült. A férjem egy időben rendszeresen bejárt a városba piacolni, zöldséget, gyümölcsöt árulni. Dolga végeztével a fiamékhoz is fellépett, friss tojást, tejet vitt nekik. Egy alkalommal szólt a menyem, hogy az egyik kolléganőjének is kellene friss házi tej. Azután tejjel is járogatott be a férjem, és egy idő múlva már inkább csak azt hozott, almát, krumplit kevésbé. A megrendelőink az ismerőseinknek is ajánlottak, így egy idő múlva már huszonöt, harminc helyen is várták a tejünket. Így ment ez egészen tavalyig.

– Akkor mi történt?

– A férjem agyvérzést kapott, lebénult. Sokba került a kórházi kezelés, muszáj volt rendre túladni a jószág nagy részén. Most már csak öt tehenünk van, többnyire én rendezem őket. Persze, amikor tudnak, a fiamék is jönnek segíteni. De nekik is megvan a maguk gondja, baja, nem is várom el, hogy minden hétvégén ott legyenek. A megrendeléseket is nagyon lecsökkentettem, csak a legközelebbi ismerősöket szolgálom ki. Vasárnaponként szoktam bejönni a városba, akkor hozom a tejet is. Ilyenkor senki nincs munkában, és legalább egyúttal a fiatalokat is látom.

Pár méterre tőlünk feltűnt a busz, beszélgetőtársam szedelőzködött. 

– Jövő vasárnap újra jön? – kérdeztem.

– Ha Isten éltet – válaszolta. Szürkésfehér volt a hangja, mint a tarkóján körbeszaladó hajfonat.