Jóllehet mestereim azt tanították, azt tölcsérezték gyakorta a fejünkbe, hogy nem szabad általánosítani, nincsenek, figyelmeztettek, generálérvényességű népkarakterek, ún. „nemzeti jellemzők”, teszem azt a hollandok szorgalmasak és tiszták, rajtuk csak a japcsik tesznek túl – egy hollandi ösmerősöm szerint –, a németeknél csend-rend-fegyelem, poroszos szigor, amelybe belefér egy tenyérnyi háború is, a franciák könnyedek, mint egy párizsi sanzon, mint egy tavaszi séta a Sanzelizén… (Ezt így illik írni, ha már leszoktunk a vernegyulázásról, ui. az idegen személyneveket is magyaros átírással használjuk újabban és törvényileg, példának zokniért Dzseniferke és Ferguzonyka, Récselke, Dzsoni, Dominik és Franszoá, Rodika, Szmaranda és Mödödlina…)
Ennek ellenére mégis megteszem azon emberek nagy csoportjáról szólva, melyhez magam is tartozom nyelvem és kultúrám, nem utolsósorban érzeményeim vonalán. Ők imádnak irigykedni, panaszkodni, és hamarabb számlálják elő nagy gonddal, semmit sem kifelejtve, veszteségeiket, mint a nyereségeket. (És ha már az előbbi mondatban állítottam hozzátartozóságomat, akkor illik az igéket is olybá hajlítgatni: tehát imádunk és hamarabb számláljuk elő veszteségeinket, mint az elnyert jutalomkönyveinket.)
Vannak tehát biztos, kockázatmentes vereségek, amelyeket bárki bármikor kiszámíthat, pl. a minapi magyar–angol 0-4-es eredmény egy ilyen, a veszteséglistára felírható tétel. De ilyenek fordulnak elő a történelem során, mint a merseburgi vereség, amit lehet futásnak szépíteni, Dózsa György tüzes forradalmára a tüzes trón volt a válasz, Mohács (amely nem a Duna magas/sekély vízállása miatt nevezetes, sőt ahol a busók is búsulva járnak), Világos (ahol Szőcs Géza szerint is bealkonyult), Trianon, a berni aranycsapat, 1956…, ehhez már szavak sem kellenek. Pedig ott lehetne Szent István, Hunyadi János és Mátyás király, az 1989-es rendszerváltás, az angol–magyar 3-6-ja, a Nobel-díjasok és a Rubik-kocka, a huszárok, mint szó a kocsi és a nyereg/kengyel használatba adása az emberiség javára, a szódavíz, golyóstoll, a magyar filmesek Hollywoodban stb.
Ami az irigységet illeti, arra elég, ha kinyitod a tévét, és megnézed az esti híradót: mindent az irigység mozgat, ha valahol felfedeznek egy jól menő üzletet, egy sikeres vállalkozást, egy épülő több mint házat, valakinek sikerül ménesgazdává lenni, és jól futó lovakat tartani, mindjárt elindul a pusmogás: ennek aztán honnét a francból tellett még erre is?! Lehet az irigység célpontja egy külföldi utazás, jachton és különrepülőn, megnyert pályázat, tender, mindjárt kispriccol a frászos irigység, nosza tollat ragad, bal kézzel levelet ír, szándékosan ejt néhány helyesírási vétséget és egy pacát – így hitelesebb –, e-mailt küld, névtelenül, eldobható készülékről közérdekű (inkább önérdekű) bejelentést tesz, feljelent, lemeszel, rendőrséget, zsandárokat, tudományos kutatókat küldet reájuk, titokban felveszi videóra, magnóra, mobiltelóra, kiszivárogtatja, megbuktatjuk, lenullázzuk… és akkor elégedettek volnánk. Ezt inkább kérdőjellel használom.
Emellett vannak egyéni apró veszteségek, amelyek a személyes életünkben fordulnak elő. Nem a hozzátartozók, szeretteink elvesztéséről beszélnék, inkább a tárgyak eltűnéséről és olykor – de nem tipikus – szerencsés megkerüléséről. Például volt nekem még atyámtól, sőt nagyszüleimtől örökölt levesestányérom, melynek peremére a porcelán- és keménycserépgyáros – hazafias magyar militarista tulajdonos (akinek szerencséjét bizonyára Monarchia-szerte irigyelték) – Ferenc József és Vilmos császár portréját alkalmazta. De mert túl sokat gyártott, vagy mert elvesztettük az első világháborút, Ferenc Jóska a végkifejlet előtt két évvel magára hagyta a birodalom népét, Vilmos császár pedig elmenekült 1918 novemberében Hollandiába, és gyárosunk nyakán maradt a készlet tetemes része, úgy döntött, sikeres üzletemberként nem esett kétségbe, hogy a veszteség elkerülése végett átfesteti, elfedi sebtiben őfelségéék császári portréit rózsabokrokkal. (Mint a dalban, ahol rózsabokorban jövünk az irigy világra, de ibolyát szagolni megyünk az öröklétbe stb.)
Mire hozzám került a 20. század ötvenes éveiben, tehát az átfestést követő harmadik évtizedben, már lassan a túlzott használat miatt kopni kezdtek a rózsakertek, és egyre jobban kivillant a két uralkodó ideálképe, mely aztán mélyen beivódott a tudatomba, és talán ez az egyik titkos összetevője, eredője pályaválasztásomnak. Mindent összetörve eme történelemközeli, sok hús-, lebbencs- és meggylevest látott evőedény elvesztése, elkeveredése (eltörése?… nem, erre nem emlékszem) legalább annyira fájó, mint az első személyim, telefonom, pénztárcám elvesztése, vagy világméretűvé tágítva a fájdalmat, mint az angol és francia, portugál, spanyol és belga gyarmatbirodalom leolvadása, ha nem jobban…
