Perceken belül elér a vásárhelyiek világtalálkozója. Olyan esemény, amelyre a város titokban készül. Egész pontosan a város régi megrögzött lakói. Azok, akik valamilyen oknál fogva röghöz és lakhelyhez kötötték magukat, és nem telepedtek át, nem vándoroltak ki, nem emigráltak, disszidáltak, határokon át nem ugrabugráltak.
Készülnek a találkozásra. Azokkal akarnak találkozni, akik valamilyen okból úgy döntöttek, hogy hazalátogatnak. A lényeg, a hangsúly a haza szón van. Nem arról a magasztos hazáról beszélnék elsősorban vagy végső soron, amely a patrióta vándor- és ficfaköltők ajakán/tollán szentesül meg, válik glóriás magasságokban úszó álomszigetté, ideál-lakosztállyá, nem a betanult szólamok politikai botránykövére célzok, hanem arra a hazára, amely a te, és a te vagy az ő és az ők régi otthona volt a főtéren, a Poklos-patak mentén, esetleg a Gecse utcában, vagy mondjuk az ONCSA-telepen, a Szentgyörgy téren, éppenséggel a Kosárdombon, talán a Kossuth utcában vagy a Palás közben.
Rövid időre jönnek haza, mert látni akarják még egyszer (tizedszer is) azokat a helyeket, amelyek vannak is, meg nincsenek is. Eltűnt, lebontották, átépítették, idegenek birtokolják, felszántották, elbirtokolták. És mégis emlékezni, bekérezkedni egy másodpercre, rettegve az illúziók leomlásától, megmutatni a gyereknek, unokának, férjnek, feleségnek: itt születtem, itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt kaptam az első pofont/csókot/százlejest, itt lakott a legjobb barátnőm, Margit néni, Samu bácsi, tudod, akikről annyit meséltem… És a gyermek – a kint született, a kiskorában elragadott, csak pislog, aztán ráhagyja az emlékezőre, ó persze, hogyne… És másfelé néz, kissé unja, nem ismer a felmenőjére, olyan más lett egy pillanat alatt, vagy azt gondolja magában: Itt is lehet születni? Felnőni? Itt is lehet szerelmesnek lenni? El sem tudja képzelni, hogyan lehetett ebben a kisvárosban – ahol ő senkit sem, vagy anya-apa, nagyapa-nagymama mesés árnyalakjait ismeri – élni, és minderre nosztalgiával gondolni.
Pedig a világtalálkozó résztvevői, a messze(bb) élők és leszármazottaik tulajdonképpen széthurcolták a város történetének újkorát, a 19–20. századot. Mindenki rendelkezik érvényes, hiteles/mitikus családtörténettel, pótolhatatlan okmányokkal, dédelgetett fényképekkel, amelyekkel bekapcsolódhat, ha akar, könnyedén a nagy világtörténelembe. Ahová érvényes bejárásunk van a monarchiák, boldog békeévek, világháborúk, világégések, válságok, bukások, csődök, rendszerváltások, elhurcolások és meghurcoltatások révén. A családi történetek arról az ősről szólnak elsősorban, aki feltűnt a város határában (amely talán a szomszéd utcában volt – hisz oly kicsi és talán már akkor szeretni való volt Vásárhely), majd letelepedett, meggyökerezett, feleséget szerzett, benősült, vállalkozott, műhelyt, könyvet, boltot nyitott, az egész környék hozzájárt, ismerte őt mindenki az Alsó utcától a Pintyi közig, elment a világháborúba, vitézkedett, megsebesült, kapott valami érmet is, amit még látott a mesélő apja gyermekkorában, de aztán valahogy eltűnt, ahogyan a biztonság, a béke, az apák és anyák, a népes rokonság és a gyerekkor, az ártatlanság kora. Minden összezavarodott, elkenődött. Új hatalom jött, a másik kihátrált, a rokonok elszakadtak egymástól, és összevesztek az örökségen, elvitték őket stráfszekéren, vagy a fekete autó egy éjjel… És ha így folytatom, készen is a huszadik század társadalom- és hiedelemtörténete. Csak vállalni kell, és emlékezni. Továbbadni, mesélni.
Egy ilyen találkozón régen kihalt, eltűnt családok nevei, helyszínek, iskolák, tanárok, diákcsínyek, sérelmek, és régen elpihent botrányok és anekdoták merülnek fel. Holott ezeket össze kellene gyűjteni, lejegyezni, regisztrálni, szabadalmaztatni. Nem kellene hagyni, hogy elvesszenek, szertefoszoljanak. A kis történelem az igazabb, a nagy sajnos bármikor manipulálható, meghamisítható. Össze kellene kötni a szálakat, a családok emlékezetében élőket, a történetek szereplőit, egy hatalmas komputer rendezhetné az adatokat, hogy feltáruljon előttünk egy korszak humán szövete. Az egykoriak élete, amely minden csalódás, tragédia dacára élhető volt. És a miénk, eltéphetetlenül, bárhol is érintse homlokunkat a szelíd nyári alkony e globusméretű faluban.
