Vitális & Simon szégyellné magát

A főtér szép, virágos, gondozott, átsétálni rajta pihentető, olykor kertészetek bemutatói, virágkiállításai, almaszüretről származó almavásár is színessé teszik. Alig elképzelhető, hogy a múlt században, még a negyvenes években is, itt, ezen a helyen volt a nagypiac, a hetivásár. Délig tartott, a közeli falvak termelői és a város bolgár kertészei műtrágya és vegyszerek nélkül termesztett zöldségeket, gyümölcsöt, a gazdák házi tejtermékeket hoztak a piacra, és tisztán, kötésben, csomókban, a túrót frissen mosott fehér vászonban árulták. Mérleg nemigen volt, esetleg literes, félliteres füles kanna. Délutánra eltűnt a piac, a tér megseperve, eltakarítva várta a korzózókat, sétálókat. A barátok templomával átellenben állt a kocsisor: fényes sörényű lovak, díszes ostort pattogtató kocsisok, kényelmes bőrülésekkel, felhajtható tetővel ellátott járművek voltak, igaz, alig lehettek nagyobbak a mostani mikrobuszoknál az akkori bérkocsik, nem konflisnak, hanem fiákernek neveztük. De a harmincas években már autóbuszok is közlekedtek. Igaz, hogy alig voltak nagyobbak a mostani mikrobuszoknál, de kis autóbuszformájuk volt. A Vitális és Simon cég piros-fehér színű, abban az időben valószínűleg korszerű kisbuszai a Kossuth Lajos utcán, a Szentgyörgy utcán, a főtéren át közlekedtek, el egészen a nagyállomásig, nyáron Szentgyörgyre, a sós fürdőre is. A fürdő utcáján szépen bekanyarodtak, jó közel, a mostani vendéglő helyén szálltak le az utasok, a busz ugyanitt várakozott a kijövőkre, aztán szépen visszakanyarodott, a város főteréig többször megállva. Elképzelhetetlen lett volna, hogy az utasokat az országúton tegye le, a sós fürdőtől kifáradt, gyógyulásért érkezett fürdőzőket az országút szélén várakoztassa. 

Az átkosban az 5-ös busz járt Szentgyörgyre éveken át, útvonalába beletartozott, hogy bekanyarodjon a fürdő elé, azaz a meleg és a strandfürdő közelébe, ott megfordult, és 5-10 percig várakozott a hazatérőkre. Senkinek eszébe nem jutott volna, a közlekedési vállalatnak semmiképpen, hogy ez nem illeti meg az utasokat, hogy ez nem kötelező az utasforgalomban. – Tulajdonképpen kié az út, amely a fürdőig vezet? A magánautók a szállodáig vagy a parkolóig ezen közlekednek. Akinek van. Persze a parkolótól is van mit gyalogolni, de mégsem az országút porában. Milyen közlekedési vállalat milyen autóbuszjárata az, amely az idős, fájós lábú, reumás, ám gépkocsival nem rendelkező, de gyógyulni vágyó vásárhelyi adózó érdekében ne tenné meg ezt a pár percig tartó utat? Esetleg próbaképpen járják meg ezt az utat azok is, akiknek szociális érzületről, az idős, beteg emberek gyógyulásáról gondoskodni feladatuk lenne. A modern, átépített, elegáns strand mellett van egy zártabb, orvosi beutalással igénybe vehető meleg fürdő, amelyhez hasonló régen is volt, orvosi ellátással, gyógykezeléssel működött. Dr. Szabó Pál nevére, munkatársaira jó lenne emlékezni. Neki, az ő áldozatos munkájának köszönhetően a helyből toborzott alkalmazottakat szakszerűen kiképezték (masszőrök, fürdőmesterek, karbantartók évekig dolgoztak itt), nemkülönben neki köszönhető az akkori új fürdőépület és a modern szálló építésének elindítása. Amiként nem a semmiből létesült ez a régen is jó hírnévnek örvendő modern fürdő. 

Jó lenne, ha Vitális és Simon sem szégyellné magát a mostani fürdőzőnek járó közlekedés miatt. 

 

Ám vannak, akik büszkék lehetnek

Az AMA DEUS kellemes, szép kávézó egy megújuló, éppen feltámadó régi vásárhelyi iskola kockaköves kapubejárata mögött, ízléses berendezéssel, udvari előtérrel. Innen csodás látvány a bár hosszan tartó, de sikeresen visszanyert Református Leányiskola épületének, osztálytermeinek folyamatos építkezése. Megtapasztalom az érzést, milyen az, amikor évekig tartó álomképekből, már-már illúziókból a valóságra ébredünk. Nemcsak én, hanem sok (még élő) társam iskolás gyermekkorának csodálatos helyszíne, nekünk az „iskolák iskolája” a Rákóczi-lépcső közelében levő hosszú épületegyüttes, az akkor óriásinak tűnő udvar, a „hegy” most szinte kopár, alig néhány bokorral díszelkedő domb, de megmaradt a nagy diófa. Két osztályteremben már tanítás van, az első osztályok indultak, akkor is itt kezdtük az egyik teremben iskolai életünket. Ebben a teremben tanultuk meg az írás-olvasást – szinte hihetetlen – fehér, kék vonalas palatáblán, fekete ceruzával írtuk az első betűket. Ezt ma bizonyára a tablett követi. Már készen van az az osztályterem is, ahol negyedik elemiben voltunk. A fal mellett, szemben a padsorokkal, állt a harmónium, felejthetetlen tanítónőnk, Edit néni kísérte játékával, tanította a zsoltárokat.

A falon, a katedra mögött faragott bibliatartó polc, reggel egy ige felolvasásával és énekkel kezdődött az első óra. A szünetekben hunyós fogócska, „adj, király katonát”, „beültettem kiskertemet”, sokféle játék volt a mozgás, a szórakozás. A „hegyre” felmenni tilos volt, legfeljebb a nagyok, a gimnazisták sétálhattak leckéjüket ismételgetve, könyvvel a kezükben, pedig nagyon szerettünk volna megbújni a bokrok mögött, egy-egy óráról is eltűnni, hadd keressenek. Az emeletre sem nagyon mehettünk, ott a felsősök (négy gimnáziumi osztály) tantermei voltak, de a beüvegezett folyosó ablakaiból nagyszerű volt letekinteni az udvaron játszókra, és a remény, hogy mi is felkerülünk valaha ide. 

A földszinten a mosdók mindig tiszták voltak, és a hatalmas tornaterem a bordásfalakkal, a talajtorna minden eszközével, ahol a gyűrűhinta volt a rémem. A tornaterem hétfő reggel és szombatonként a reggeli áhítat (praeces) és a szombati hálaadás, közlések színhelye, alkalmi gyülekezések termeként is szolgált. Most ott is befejezéshez közeledik az építkezés. A vásárhelyi református egyház egyik büszkesége lehet immár az alulról építkezés, a valahai elemi iskolák újraindítása több helyszínen, ahogy a kántor- és tanítóképzés, az egész iskolarendszer megvalósul.

Sok muskátli virít a fehérre meszelt pedelluslakás körül, várom, hogy megszólaljon az iskolacsengő. Azt is, hogy benépesüljön az udvar, úgy, mint egy valamikori évzárón, amikor az egész iskola részvételével előadtuk a János vitézt, amikor negyedik osztály végén a „szalagos táncot” is láthatták a szülők, az udvart betöltő közönség. 

Bár egyetlen példány megmaradt volna a minden évben megtartott szavalóversenyekre kiválasztott kötelező versekből. Minden korosztály külön versenyezett, végül a nyertesek előadása zárta a megmérettetést. Mikes keserű szavait, Lévay József híres versét, a Szél és a nap versengését, Gyulai Pál költeményét mintha most is hallanám. A legszebb volt mindezek után a jutalomkönyvek kiosztása. 

Kedves, kedves iskolánk volt. A sok-sok évig igazgató Aranka néni (Rakssányi Aranka) példamutató helytállása a két világháború között, oktató-nevelő munkája, iskolavezetése az intézmény történetének legszebb korszaka. Az egyházi levéltár őrzi az ő szabályos, szép betűivel sűrűn teleírt éves beszámolókat, a vizitációk történetét, a román nyelv oktatásának ellenőrzésére kirendelt számos hivatalos látogatást, a tanárok javadalmazásának helyzetét. A sok nehéz kötegből ekképpen kirajzolódik az iskola története. Talán ha befejeződik az építkezés, rend lesz mindenütt, láthatom még a tanítók, tanárok képét a régi iskola új tanári szobájának vagy folyosóinak falain. És egy emléktáblát a megalapítók, a vezetők nevével.

AMA DEUS – szép neve van a kávézónak, vajon mi lesz az iskola jelmondata? A hatalmas kapu régi módján megmaradt, tovább őrzi a sok tanulni vágyó gyermek békéjét, játékos kedvét, hogy eljöjjön az áldás korszaka, és legyen köszönet azoknak, akik ezt az iskolát megmentették. Bizakodjuk tehát, hiszen amint a jutalomkönyvekbe tanítóink írták: 

„Jó magaviselete és szorgalma jutalmául” az iskola sok-sok valahai tanítványa kiérdemelte, hogy örökül hagyhassa a jövendő tanuló gyermekeinek. 

Rózsa Mária