Vízimadarak (8.)

Énekes hattyú (Cygnus cygnus)

Ritka az a szerencsés ember, aki a jégborított Keleti-tengernél hallotta az énekes hattyúk harangzúgásszerű hangversenyét. A szépen csengő hang nagy erejét a légcső hosszú kanyarulatától nyeri, amely beágyazódik a mellcsontba. Másfél méter hosszú madár, fehér színű, kisebb a bütykös hattyúnál. A nyaka hosszú és egyenes állású. 

Izland szigetén, Európa arktikus folyóinak torkolatában, a tundra tavain és az észak-finn, észak-orosz tajga nagy kiterjedésű mocsaraiban otthonos. Az énekes hattyú egyenes nyaktartással úszik a vízen. Ismertető jegyei: sárga csőrének a hegye, a felső és alsó csőrkáva éle fekete, a csőr tövén nincs fekete bütyök. Csöndes röptét nem kísérik sziszegő szárnycsapások. Hangosan hallatja az „ang-ang” kiáltást és ang-hő-szerű trombitahangot. Csapatai sorokba vagy ék alakba rendeződve vonulnak. Táplálkozni a szárazföldre is kijár. Csak növényeket fogyaszt (pl. gyapúsásfajokat, víziboglárkákat, tengerifüvet stb.). Egyes növények gyökereit a csőrével ássa ki az iszapból. 

Vízzel körülvett szárazabb helyen, szigetecskén építi meg terjedelmes fészkét. A szürkésbarna fiatalok még sokáig együtt maradnak a szülőkkel. Együtt vonulnak a téli szálláshelyükre. 

Pascoli Giovanni (1855–1912) – olasz költő. Költészetében a magányos lélek szelíd mélabúja szólal meg, csupa szín és zene lírájában olykor sejtelmes jelképekben fejezi ki belső világát. Gazdag költő nyelve, formakultúrája hatást gyakorolt az újabb olasz költészetre. 

 

A hattyúdal 

 

A hattyú énekel. A tiszta ének

elnyújtva száll a víz felett, akárha

megütött rézcimbalmok zengenének. 

 

Határtalan a sarki éj homálya. 

Örök jégből nagy hegyek súlyosodnak

a tenger dermedt kősivatagára. 

 

A hattyú énekel; füstöl a roppant

sötét égbolt, kigyúl sárgán derengve;

szálakra bomló zöld fénykéve lobban. 

 

Mint itt-ott megérintett hárfa, egyre

zeng-bong az ének érce; már aláhull

a zöld tündöklés a kristályhegyekre. 

 

Az éjszakában színes lobogás gyúl, 

szikrázik óriás koszorúja, 

s a virradat mély csarnoka kitárul. 

 

A zöld, a bíbor lángol feltolulva, 

sugárkévék bomlanak, szétereznek, 

leomlanak majd felragyognak újra. 

 

Most elhalón harang ütése reszket, 

a hattyú mozdul és kitárja lassan

nagy szárnyait, és száll, egyre messzebb, 

fehéren fenn, a lángoló magasban. 

 

(Lator László fordítása)

 

Trombitás hattyú (Cygnus luccinator)

Hazája Brit-Kolumbiától a Hudson-öbölig tart. A telet sebes folyású, be nem fagyó vizeken tölti. E madarak zavarása azt eredményezte, hogy 1935-re a számuk 73 egyedre fogyott. Megmentésükre természetvédelmi területeket létesítettek, egyiket a csodálatos Yellowstone Nemzeti Park közelében. 1960-ra az állományuk már 2000 példányra emelkedett. 

A hattyú szépirodalmi előfordulásai különböző jelentésekkel bírnak. Herman Ottó Arany János, Tompa Mihály, Petőfi Sándor és a magyar népköltészet madárvilágának vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a magyar költőknél a hattyúmotívum ingadozó, homályos és leginkább hasonlatként szerepel. 

Herman Ottó szerint költőink szeme előtt valószínűleg a szelídített, kerti tavainkon élő, bütykös orrú hattyú lebegett, amelynek színe fehéres, de hattyúdalra nem képes. A szép nő teste „hattyú-fehér”, néha a nyaka is „hattyúnyak”, ami csak igen ritka költőnél, az a „hattyúdal”. 

A hattyú meghatározó tulajdonságát, fehér színét idézik Babits Mihály sorai a Mindenek szerelme című költeményében:

 

„Fenn hattyukeblü fellegek

elnyúlnak lusta kéjjel, 

omló márványként, élveteg, 

mint asszonyteste éjjel.”

 

Vajda János Húsz év múlva című versében a szeretett nő eszményített hattyúi képe merül fel a költő emlékeiben. A szépség és szerelem emléke a kiégett szívben lobban fel egy pillanatnyi ragyogással:

 

„De néha csöndes éjszakán

elálmodozva egyedül –

mult ifjuság tündértaván

hattyúi képed fölmerül.”

 

A Herman Ottó által említett szépség és hattyúdal mellett a hattyúhoz köthető átváltozás mozzanata is gyakran megjelenik a költészet, a költő szimbólumaként, metaforájaként. Ez utóbbinak lehetünk tanúi Kosztolányi Dezső Hattyú című versében:

 

„Hogy énekelnek mindenféle fattyúk, 

pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk, 

mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk, 

csivogjanak, legyen meg akaratjuk.

Csodásan úszunk a csodás halálba, 

de ottan az igaz dalt megtalálva

az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.”

 

 

Összeállította: Márton Béla