A zenének köszönetet mondó orvos

Sokak számára ismerős jelenség, hogy ha tanítási idő alatt kell elvinni valahova a gyereket, akkor a szülő megnézi az órarendet, és igyekszik kijelölni egy kevésbé fontos órát – egy melléktantárgyat –, és arról az óráról mennek el. Mondanom sem kell, hogy gyakran a zeneórát éri ez a „megtiszteltetés”. Nem is az a baj, hogy éppen zeneóra alatt intézik a fontos ügyeket, hanem az, hogy milyen szemléletmód miatt esik a zengő órára a választás. Akik így gondolkoznak, azok szinte biztosan nem ismerik Németh László vallomását a zenéről. Ismerjék hát meg: „A zenének köszönhetem, hogy van lelkemnek hazája, melyre mint elveszett szülőföldre visszaemlékezhetem”. 

Németh László élete és a zene előtti hódolat sok mai kérdésre választ adhat. Az író 1901. április 18-án született Nagybányán. Édesapja testnevelést és földrajzot tanított. A Németh család viszonylag sokat költözött, mert a tanár édesapát többször áthelyezték. László még hároméves sem volt 1903-ban, amikor Szolnokra költöztek, 1907-ben viszont már Budapesten találjuk őket. A gyakori költözés azzal magyarázható, hogy az apa egyre rangosabb iskolákban kapott állást. A budapesti állomás zenei szempontból is jelentős. László nyolcéves volt, amikor a család nagy meglepetést tervezett a fiúnak. Egy szép napon a hazaérkező gyereket eggyel többen várták otthon. Nem testvére született, örökbe se fogadtak senkit, hanem a gondos szülők vásároltak egy vadonatúj Hamburger zongorát. A zongora új családtagként került be a kisfiú életébe.

Az édesanya különösen ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerek kitűnő zenei oktatásban részesüljön. Ma már nem tudhatjuk, hogy a család a pesti előkelőségeket követte-e a zongoratanulással, vagy megéreztek valamit a zene fontosságából, de tény, hogy a fiúcskának többször akarata ellenére is „társalognia kellett” a zenélő szerszámmal. László érdekesen emlékezik vissza a gyerekkori zongorázásra. „…napi egy-háromnegyed órát mégis adóztam jövendő zenetudásomnak. S mi lett annyi gyötrelem eredménye? Azonkívül, hogy a kitartásból, a kedvetlen dolgok abba nem hagyásából tanárgyerekhez méltó leckét kaptam, annyi, hogy a kezembe került kottát úgy nagyjából hallom is, s Bach két- vagy háromszólamú invenciói, egy-két Mozart-, Haydn-szonáta, mint jobbat ígérő fénysáv, az etűd- és skálamalomba is beszivárgott. Játszani attól fogva, hogy ez nem volt kötelesség, sohasem játszottam.”

A fenti vallomást olvasva szinte magam előtt látom, hogyan ugornak magasba az örömtől mindazok, akik a zenetanulás fölöslegessége mellett pártoskodnak. Bizonyára vastagon kiemelik, hogy szegény Lacikának csak gyötrelmet jelentett a zongorázás. Sőt a merészebbek még azt is megkockáztathatják, hogy az ifjúvá cseperedő László szerelmi öngyilkossági kísérlete is a zongora miatti frusztrációra vezethető vissza. Tény, hogy Lászlóból nem lett zongorista, bár az említett zenedarabok nem egy képesség nélküli fiatal zenei tudásáról árulkodnak.

1914-ben Velencébe kirándul a család, amikor felborult a világbéke, ugyanis futótűzként terjedt a császári trónörökös meggyilkolásának híre. Mire hazaértek, már izzott a bosszú parazsa, általános katonai mozgósítás kezdődött az országban. Az édesapának be kellett vonulnia a hadseregbe. Mivel a kamaszodó fiú nehezen egyezett az édesanyjával, az apa távolléte többszörösen kedvezőtlen helyzetet teremtett számára. 1915 februárjában vészjósló hír érkezett a frontról: Németh József hadifogságba esett.

1918 nyarán László hazalátogatott szülővárosába, Nagybányára. Ez a nyár egy életre emlékezetessé maradt számára. A tizenhét éves legényke ábrándozva sétált a városkában, amikor találkozott egy tizenhárom éves lánnyal, Démusz Gabriellával. Hiába mondják a vén „rókák”, hogy fiatalság bolondság, mert László és Ella – sms nem lévén divatban – egyre gyakrabban vette igénybe a posta szolgálatát. Bár ők azt hitték, titokban leveleznek, ha már a postásnak többször is kellett fordulnia a két fél között, mégsem lehetett olyan nagy titok. Az ördög azonban felkavarta a két fiatal boldogságát, és 1919-ben megmutatta Lászlónak, milyen érzés a féltékenység. A fogságban lévő apa nem lehetett fia mellett, és csak a véletlenen múlt, hogy nem végződött tragédiával az ördögi tréfa. Hogy, hogy nem, László talált egy fegyvert – a háború idején nem volt ez rendkívüli dolog. A kétségek között égő fiatal pedig eldobta volna az életét. De úgy látszik, Lászlónak még sok üres lap adatott az élet könyvében, mert a fegyver az ördögnek sem sült el. A két fiatal kapcsolata megszakadt.

1919-ben, érettségi után László a bölcsészkarra felvételizik, de a háború következtében leromlott színvonal miatt átiratkozott az orvosi egyetemre. A háborús veszteségek megviselték a rendkívül értelmes fiatalembert. Oszoly Kálmánnak írt leveléből kiderül, milyen nemzetféltő kétségek gyötrik. „Rengeteg keserűséget hoznak az utóbbi napok. Oda az ország, és én most kezdem érezni: mit jelent Európa utolsó, rabszolga országában élni. Nem tudom, mi nagyobb bennem: az ántánt gyűlölete vagy a saját tehetetlenségünk fölötti kétségbeesés. Hány és hány embertől halljuk, hogy amint lehet, külföldre vándorol, épp a teltszájú hazafiak hagyják legelőször cserben az országot. Mennyien és milyenek maradunk itt? És lehet-e dolgoznunk, szabad-e remélnünk? Nem áll-e az anarchia szélin az ország? Nem kell-e föláldoznunk minden készletünket, és milyen alapon kapunk új készletet? Mivel fizetünk meg? Az utódaink rabszolgaságával? Nem tudom, mi a terved: maradsz vagy mégy? Én fönntartom ígéretemet: megyek professzornak, és ha nem lesz szükség professzorra, nevelősködöm, körmölök, és ha nem lesz szükség írnokokra, beállok gyári munkásnak. Mindegy. Mindegy. Ettől a rögtől nem válok meg semmiért. Csinálok, amennyit lehet; csinálom jól-rosszul, dolgozok, de itt élek, és magyar búzán élek. Most még jobban szeretem az én nyelvemet; Petőfi, Arany, Ady nyelvét, mint valaha, mert éppen az én népem lesz az egyetlen nép, amelyik csak a nyelvében élhet. Én az utamon maradok. Nos, állod-e a sarat, Osóm? Két embernek barátságosabb a vándorlás, mint egynek, ha közelségük melegséget és nem utálkodást jelent.”

Minden értelmes fiatalnak ma is hitvallása lehetne ez a levél…

1920-ban Németh László elveszíti szülővárosát, mert a város furamód hirtelen más országba „költözött”. E ténynek ismeretében már sokkal érthetőbb, miért mondta, hogy a zenének köszönheti a lelki hazát, mert szülőföldje elveszett.

1921-ben nagy örömben részesült a család: a fogságból hazatért az apa. Közben első írásait is pozitívan fogadják.

1925-ben fogorvosi oklevéllel végezte az egyetemet. Ugyanebben az évben váratlan és meglepő hírt hozott az egyik unokatestvére: Gabriella már menyasszony, de szeretne még egyszer találkozni Lászlóval. A fiatal orvos nem háborodott fel, hanem úriember módjára elment a találkozóra. Hogy, hogy nem, de a készülődő esküvő elmaradt, László és Ella pedig újra összefonta az egykor elszakított szerelmük kötelét. Bár mindkettőjük szülei toporzékolva ellenezték a házasságot, a fiatalok december 26-án, karácsonyi ajándékként összeházasodtak.

A házasságot követően újra színre lép a zene. Lefogadom, most sokan valami romantikus melódiákra gondolnak, de csalódniuk kell, László másképp meséli kezdő házasévei zenei vonatkozásait. „Mint fiatal házas, a Balatonon egy zeneakadémiai hallgatóval nyaraltam együtt, aki épp összhangzattant tanult. Megkívántam tőle, s nemcsak az összhangzattan-leckéit csináltam meg, de hazajövet a nyitott rendelő ablakán át, a Siklós Formatan példáival, sőt az ellenpontba is belenyalván, annak jól-rosszul megoldott feladványaival a szűk krisztinavárosi udvart is kétségbeejtettem.” (1923-ban jelent meg Siklós Albert Zenei formatan című könyve.) Váratlanul ekkor érett be a zongoraleckék gyümölcse. Ekkortól vált zeneértő zenekedvelővé a doktor úr. Azt azonban megjegyzi, hogy személyes beállítottságának sokkal kedvezőbb lett volna, ha előbb értelmileg közelítik meg nevelői a zenét.

Szilágyi Mihály