Ha az emberfia várostörténetet művel, szerkeszt vagy csak a múlt felszínét karcolja meg, minden eléje kerülő apróság érdekessé válik.
Elérzékenyül, fogékonnyá válik az apróságok iránt. Hosszú távon be- vagy megfertőződik.
Példának okáért már régebben felfigyeltem arra a hírre, hogy egy talpraesett vállalkozó megszerezte a Hints- (Bernády) féle patikát, és eredeti bútorzatát nem szétverte, hanem a városi múzeumnak ajánlotta fel, mert a múzeum és szakemberei bizalomgerjesztők, nyugodtan letehetők oda a múlt emlékei, remélhetőleg utódaik sem fogják eltökíteni a háztól és hazánktól azokat az értékes miegymásokat. Ehhez képest egy gyógyszerészeti múzeum a maga nemében ugyancsak nemes és fontos intézménye, tanúsága lehet kulturált és civilizált múltunknak. Annak, hogy a Székelyföldön is volt törekvés a műveltség és művelődés fejlesztésére, kiterjesztésére, rögzítésére, honossá tételére. Igaz, évtizedekig foggal és körömmel ragaszkodtak a város tanácsosai és vezetői ahhoz, hogy csak négy patika működhessen Marosvásárhely szabad királyi városában. Ez speciel az előbbi dicséretsort némiképpen mérsékli, de dialektikusan gondolkodni még nem bűn, ellenpontozni ugyanazon szövegen belül pedig különösen dicséretes publicisztikai erény. Na már most, ugyanabból a korábbi híradásból arról is értesülve vagyok, hogy a polgármester nemakarását fejezte ki egy gyógyszertármúzeum helyiségadományozását illetően. Valószínűleg azért, mert ő egy kiérdemesült orvoska bácsi.
Erről persze az jut eszembe, mi más, ha az ember szülőileg determinálva van muzeális ügyekben is, hogy a most egybemosott kosárdombi egyetem harmadik emeletén volt egy szerény, de annál hatásosabb orvos- és gyógyszerészettörténeti gyűjtemény, amely az apám halálát követően (1986-tól) csak kevesbedett, lassan szétzilálódott. Csak merem remélni, hogy valaki felelős tanszékvezetőnek, rector magnificusnak vagy laborans minimálisnak eszébe jut ismét összerakni, funkcionálissá és látogathatóvá, mi több, gyarapíthatóvá tenni. Hiszen volt és van orvosi kultúránk, ami megérdemli emlékezetének meghosszabbítását.
Ezért, ugyanezért volt kiváló ötlet megnyitni szerény alapterületen a Marosvásárhely és vidéke (a Maros-Torda vármegyei) zsidóságának múzeumát. Ugyanis ők is ehhez a városhoz tartoznak, ők is tettek és rontottak, építettek és működtettek, görgettek egynémely dolgokat, aminek viszont szinte nyomát sem látni a város múltjával foglalkozó közleményekben.
Mindez annak kapcsán ötlött eszembe szokott monomániás gondolkodásom közepette, mellett, ellenére, hogy ugyanaz az a doktorka bácsi, aki az emberiség és a humanizmus szolgálatára esküdött fel, igaz, egy görög, és nem egy dákó-géta-római kontinuin alak nevével fémjelzett esküjével, hogy kategorikusan megtiltotta a merészelő múzeumnak és egy emberbaráti társulásnak, hogy felállítsa a kora újkori vár területén annak bronzmakettjét. A vár sajnos nem középkori, a városbíró, a várossal birkózó felelős köztisztviselő azonban az. Az ő várában aztán ne játszikáljanak mindenféle rotarikusok, feudális engedélye nélkül nem lehet segíteni még a román, magyar, német és más nemzetiségű vakokat sem, akik kitapogatnák a várat a maga vártemplomával és bástyáival együtt.
Na és, ha Ő nem engedélyezi, van még alpolgármester, vannak városi tanácsosok, akik napirendre tűzhették volna a dolgot, megtárgyalhatták volna. Akár le is szavazhatták volna, hiszen ez nem nemzetiségi vonzatú ügy, hanem humanitárius. A fogyatékkal élők segítségére siet (reájuk vár, utat és újat mutat), a gyerekeknek okoz örömet. Szemléltet, oktat.
Ja, hogy nem az Ő ötlete volt, nem Ő vitelezte ki, át, le és fel? Sajnos, ebben a városban, itt, a Székelyföld peremén még vannak ötletek. Épkézláb ötletek, amelyek más fejéből pattannak ki. Mint Pallas Athéné Zeusz fejéből. És Zeusz fejét nem mindig az viseli, akit erre polgár- és eszmetársai fellökdöstek az Olümposzra.
