Zománcvarázs

Birtalan Éva kiállításán

A tűzzománc szépsége, ragyogása feledtetni képes a műélvezet mögött meghúzódó komoly fizikai erőfeszítést, amelynek nyomán ezek a művészi szándéknak többféleképp is ellenálló, nehezen kezelhető anyagok és a belőlük készült színpompás, tűzben fogant alkotások elnyerik végső formájukat. A laikus egyszerűen csak élvezi a zománcmunkák látványát, csillogását, készítőik viszont annál inkább meg tudják becsülni művüket, ha eszükbe jut létrehozásuk folyamata, és felsejlik előttük, mennyi foglalatosságot adott nekik a fém, az üveg, a szilikátok és más felhasznált kellékek sokasága, amíg a gondolat és a hozzávalók átlényegültek tetszetős dísz- vagy műtárgyakká. Ezért is csodálkoztak sokan, amikor Birtalan Vidra Éva a 75. évét köszöntő egyéni kiállításának megnyitóján arról beszélt a marosvásárhelyi Bernády Házban, hogy búcsútárlaton vagyunk jelen, korára, egészségi állapotára tekintettel befejezi a tűzzománcozást. Ismerve rendkívüli energiáit, folyton munkára kész, tevékeny, örökmozgó karakterét, ezt a legtöbben megkérdőjelezték, de a művésznő elmagyarázta, mi áll elhatározása mögött. Akkor szeretné abbahagyni, amikor még minden úgy megy, mint zománcművészete virágkorában. A mostani kiállítás ezt a szintet tükrözi.

Másfél évtizedre tekint vissza, pályája valamennyi szakaszáról, fontosabb állomásáról felmutat valamit a tárlat. De persze részletesebben az újdonságokat, mindenekelőtt azt a sorozatot, amely a geometria, a körkörös megoldások jegyében villantja fel a tűzzománc dekoratív, látványformáló erejét és ennek ellentétét is, azt a ciklust, amely éppen a formabontásban találja meg a művészi szándék megvalósításának útját. Ez a kettősség másképpen is megmutatkozik. Egyfelől lenyűgözik a nézőt a régi hagyományokban, magyaros, népi motívumvilágban elmélyülő művek, másfelől meglepő hatással marasztalják a tájat, az építészeti örökségünket, az emberi érzelmeket, lelkiállapotokat hitelesen, de oldottabban, olykor szürrealista beütésekkel felmutató, érzékeltető zománcok. Ez a dualitás nyilván azzal is magyarázható, hogy Birtalan Évát mondhatni azonos mértékben foglalkoztatja a zománcozás mindkét nagy vonulata, a rekeszzománc és a műfaj festői változata is. A kétféle megközelítés jól elkülönül egymástól, de nem könnyű eldönteni, ő maga melyik mellett tette le igazán a voksát. A festőiség is nagyon megfogta, és nincs miért csodálkoznunk ezen, hiszen művészi pályafutása kezdetén a festészet is csábította. A tárlaton ki is állította egy korai olajfestményét, amely arra vall, ezen a téren is lett volna mit keresnie. De jó, hogy a zománcozásban mélyülhetett el, ebben a különleges művészeti ágban teljesíthette ki tehetségét. Ebben kifuttathatta művészi adottságait, valóra válthatta törekvéseit, családja is nagyban segítette, hogy ez így történhessen. Ennek is köszönhető, hogy próbálkozhatott újítással, kísérletezéssel is, amikor ez a szándék szólalt meg benne erősebben. A mostani tárlatán például arra is felfigyelhettünk, hogy időnként arra erősödik fel benne a késztetés, hogy kilépjen a síkból, három dimenzióra váltsa a téma kivetítését. Ilyen tekintetben elég a madaras kompozícióira hivatkoznunk. De mindezt megkapóan tetézi a virágos, növénymotívumos, indás meg természeti szekvenciákat felvillantó zománclapok sokasága, amelyeknek változatosságához a kellő leleménnyel megmintázott alaphordozók is hatásosan hozzájárulnak. Talán olvasni is jó minderről, de érdemesebb „élőben” megtapasztalni a galériában. A kiállítás garantáltan jó napot szerez látogatóinak a Bernády Házban.