2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Meg vagyunk öregedve, ketten összesen 181 évet éltünk már. Most sem volna baj, ha egészségünk lenne, de egyre lejjebb haladunk – mondja egyetértésben a mezőbándi 91 éves György Domokos és felesége, a 90 éves György Domokosné Tőkés Katalin, akiket a múlt hét végi bándi napokon házasságkötésük 66. éve alkalmával köszöntöttek.

Fotó: Bodolai Gyöngyi


Meg vagyunk öregedve, ketten összesen 181 évet éltünk már. Most sem volna baj, ha egészségünk lenne, de egyre lejjebb haladunk – mondja egyetértésben a mezőbándi 91 éves György Domokos és felesége, a 90 éves György Domokosné Tőkés Katalin, akiket a múlt hét végi bándi napokon házasságkötésük 66. éve alkalmával köszöntöttek.

A település központjában levő rendezett ház lépcsőfeljárójáról a távolban az összeboruló mezőségi dombok sajátos szépsége babonázza meg a tekintetet. A konyhában az otthonosság érzése tölt el, a gyermekkoromból ismert, zöld színűre festett kombinált szekrény és tartozékai, a heverő, a viaszos vászonnal borított konyhaasztal, a varrógép, a kézimunkák láttán.

Az ismerkedés után az együtt töltött két emberöltőnyi idő eseményeiről érdeklődöm, s válaszaikból kiderül, hogy nem volt sem diadalmenet, sem maga a tökéletesség a házasságuk. Sokkal inkább kemény küzdelem a mai barátságos élettér megteremtéséért a harmadik házban, s olyan együttélés, amelynek során elkerülhetetlenek az egymásnak feszülések – zsörtölődik Kató néni. Majd az idegeire, az egyensúlyérzékére panaszkodik, s arra, hogy a házimunkában nem számíthatott a férje segítségére, akinél mindig fontos helyen állt a szórakozás. Szép metszésű barna szeméből, szabályos arcvonásaiból arra következtetek, hogy valamikor szép lány lehetett. S vissza is kanyarodunk megismerkedésük történetéhez. Ketten, egymás szavába vágva mesélik az életüket meghatározó eseményt.

– 1945-ben a karácsonyi bálban ismerkedtünk meg. Kilencéves voltam, amikor mezőbándi születésű édesanyám meghalt, az öccse vett örökbe, és elvitt magával Aradra, ahol éltek. Ott jártam iskolába, de mivel románul kellett tanulnom, csak az ötödik osztályt tudtam elvégezni. Megtanultam viszont szépen varrni, ami később nagyon hasznos volt. Mindig ide vágytam. Egy alkalommal a nagybátyámnak kedve kerekedett Bándra visszatérni, s úgy kerültem karácsony másodnapján a bálba.

Ahogy szavaikból kiderül, a jóképű, magas fiatalembernek, aki ma 91 évesen is megőrizte szálfatermetét, s arcán alig hagytak nyomot az évek, megtetszett a csinos, jól öltözött „aradi lány”, aki nagyon jól táncolt.

– Ha nem tudott volna táncolni, nem lett volna a feleségem – mondja nevetve György Domokos, majd hozzáteszi:

– Szilveszterkor újra bál volt, hazakísértem, s ősszel megkértem a kezét. Akkor nagyon szegény voltam, csak egy nadrágom és egy kabátom volt, abban mentem a paphoz 1946. október 10-én, amikor megesküdtünk.

– Meddig tartott a szerelem? – kíváncsiskodom.

– 130 napig – mondja, s a rövidre stuccolt bajusz fölött mókásan villan a tekintete. Minden szavából, mozdulatából lerí a viccelődésre, a szórakozásra való hajlam, ami elválaszthatatlanul hozzátartozott az életéhez.

– Mindig ott lebzselt a színjátszók körül – süt át ma is a hajdani féltékenység a feleség szemrehányó szavain, amivel férje magatartását értékeli. Már csak azért is, mert az életük, ahogy ennek a korosztálynak, tele volt nehézségekkel, amelyeken György Domokos is megpróbált minden körülmények között úrrá lenni.

– A mészárosszakmát tanultam ki itt helyben, Mezőbándon, de a szövetkezetben nem volt ilyen munkahely, a háború után, amikor megnősültem, állat sem volt, amit feldolgozzunk. Így hát minden más mesterséget kipróbáltam, voltam elárusító és árubeszerző, dolgoztam pincérként a bárban, gyártottam szódavizet, vásároltam kölcsönpénzre lovat, szekeret, hogy fuvarozzak, mikor mire volt szükség. Mivel csak öt osztályt végeztem, később kellett pótolni az elmaradt éveket.

Élete nagy eseménye fiatalkorában történt. Húszévesként a szálfatermetű, jóképű fiatalembert Horthy Miklós mellé rendelték testőrnek, s 1944-ben a budapesti várban a kormányzó mellett teljesített szolgálatot. Mindenhova követte, ajtót nyitott és csukott, beszámolt a kertben játszó unokáról, de magántermészetű beszélgetésbe nem elegyedhetett, s minden eseményről rendszeresen jelentést kellett készítenie.

Hogy miképpen került Horthy Miklós mellé?

– Húszéves koromban vonultam be 1941. október 13-án három mezőbándi társammal együtt a gödöllői testőr-lövész századhoz. Amikor december elején a szabadságról visszatértem, azzal fogadtak, hogy aznap este én leszek a Mikulás – meséli lelkesedéssel a régi katonatörténetet, amire a felesége legyint, hisz valószínűleg ezerszer hallotta már. – Néhány nap múlva hármunk közül egyedül engem soroztak be a gyalogos katonai testőrséghez – idézi fel a hajdani emlékeket. A testőrködésnek ára volt, György Domokost letartóztatták, háborús bűnösnek akarták nyilvánítani. Besztercén tartották fogva, majd a kolozsvári katonai törvényszék elé került, de végül felmentették. Az orosz fogságból is hamar sikerült megszöknie ügyessége, taplraesettsége és szerencséje révén.

Érdeklődésemre elmondja, hogy a 91 év során nem volt makkegészséges, többször került a halál markába, kétszer vetették be a fronton, elhúzta a járványos májgyulladást, és kigyógyult a tüdőgyulladásból. Amikor arról esik szó, hogy felesége már a halált várja, egy viccel üti el a dolgot.

Majd a Kató nénié a szó, aki elmondja, hogy négy lányt neveltek fel, s az apóson, anyóson, sógoron, sógornőn is segítettek. A házi és a ház körüli munka, a varrás annyira lekötötte, hogy nem volt ideje szomszédba járni, s barátnőkre sem.

A konyhában levő varrógép mesébe illő történetét is elmondják: a kabátra kapott pénzből György Domokos sertést vásárolt, az megmalacozott, s a malacok árából tudták megvásárolni a varrógépet.

A házasságuk döccenőiről is szó esik, majd Kató néni elárulja, hogy annyira szerette Mezőbándot, hogy sem Marosvásárhelyre, sem Budapestre nem volt hajlandó a férje biztatása ellenére sem elköltözni.

Négy lányuk érettségizett, egyik Kanadában, ketten Magyarországon, a legkisebb otthon, Mezőbándon él. Kilenc unokájuk és 12 dédunokájuk van, s megjárták Kanadát, György Domokos már kétszer is.

– Semmi értelme az életnek, ha nem tudunk dolgozni – keseredik el újra Kató néni. – Nem volt rossz ember, nem szidott, nem vert meg soha – ismétli többször is, s közben korholja a férjét, hogy a semmiséggel foglalkozik, s a komoly dolgokkal viccelődik ma is.

– Azért szeret, csak megöregedtünk már – súgja huncut mosollyal a házigazda, mielőtt kinyitná a kaput, és semmi kétségem nincs afelől, hogy az igazat mondja arról a 66 évről, amelynek nehéz és szép pillanatait egy rövid beszélgetés alatt lehetetlen felidézni.

 

 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató