Az adókat és illetékeket természetesen ki kell fizetni, ez nem is képezheti vita témáját, csak az a kérdés...
Megszokhattuk már, hogy a jó ideje vásznunkra ragadt „katasztrófafilmben,” a Káoszirtók újabb meg újabb részeiben mindig a legesetlenebb – bankszámlákon, családi széfben rejlő – szupererőkkel még álmukban sem rendelkező szereplők a legsötétebbek. Feléjük fordulnak legszívesebben az igazságosztó tekintetek, őket célozzák rendszerint a „világmegváltó”, de legalábbis állam urunk kiadásait csökkenteni kívánó elképzelések. Az állami támogatásra jogosult, kisebb-nagyobb mértékben kiszolgáltatott rétegekről szól az idei év eleji történet is, adófizetői kötelességük elmulasztása esetén a szociális segély, a gyermeknevelési, illetve a családtámogatási pótlék elveszítésével lakolnak meg „feledékenységükért.” Az adókat és illetékeket természetesen ki kell fizetni, ez nem is képezheti vita témáját, csak az a kérdés, miért nem tekintenek az eddiginél szigorúbban az illetékes rendelkezők az állami segítség nélkül is boldoguló, adóikkal viszont elmaradó polgárokra is. Ha már úgy döntöttek, hogy e téren – is – rendet teremtenek.... Még szerencse, hogy ezúttal a szokásosnál körültekintőbben döntöttek a tisztelt urak, a 42 lejes gyermekpénzt, amely nem a rosszul fizető szülők, hanem a gyermekek Alkotmány által garantált joga, nem sorolták a kilátásba helyezett megvonások listájára. Ezt a havi pár tíz lejt – amely a kiskorúak fejlődése, neveltetése szempontjából szinte semmit nem jelent – tavalyelőtt elkobozta vagy legalábbis még apróbbá tette volna az aktuális munkaügyi miniszter a tehetősebb családok csemetéi esetében, mégpedig azon „nemes szándékból”, hogy a szegényebbeknek több jusson. Ezúttal megkímélték az efféle – érdekvédelmi szervezetek által azonnal megvétózandó – ötletektől a közvéleményt a döntéshozók, de persze a gyermeknevelési pótlék visszatartásának gondolatától nem bírtak eltekinteni. Természetesen – mint már hangsúlyoztam – az adófizetői kötelezettségnek minden esetben eleget kell tenni, racionálisan nem is ítélhető el az, hogy ennek érdekében megszorításokat, büntetéseket eszközölnek, inkább a viszonyulás emberi vetülete elgondolkoztató. Főleg ha figyelembe vesszük – még ha látszólag semmi köze sincs a kispénzű adófizetők mulasztásaihoz –, hogy parlamenti képviselőink havi ezer eurónál is nagyobb összegekért bérelnek luxuslakosztályt a fővárosban az állam pénzén. Pedig feleannyiért is pompásan eléldegélhetnének, az így megtakarított pénzből pedig talán kicsivel vidámabbá lehetne tenni a nincstelenségükben rosszkedvű és „feledékeny” adófizetők hétköznapjait.
