A harminchét esztendős, fiatalos, mosolygós, kiegyensúlyozottnak tűnő családanyát arról faggattam, hogy mikor szembesült iskolai kudarcélményeinek valódi okával, miként élte meg azokat, és felnőttként visszaköszön-e a diszlexia terhe?
A harminchét esztendős, fiatalos, mosolygós, kiegyensúlyozottnak tűnő családanyát – aki egyaránt megtapasztalhatta a ’80–’90-es évek román és magyar tanügyi rendszerének hiányosságait – arról faggattam, hogy mikor szembesült iskolai kudarcélményeinek valódi okával, miként élte meg azokat, és felnőttként visszaköszön-e a diszlexia terhe?
– Amint felidézem az iskolai éveket, a szorongás nyomán előálló gombóc most is a torkomban van – kezdte vallomását, miközben harminc év megpróbáltatásai, kudarcélményei tükröződtek tengerkék, sugárzó tekintetében.
– Rettentő igazságtalanságnak éreztem mindig is az életem... Édesanyám vette észre, hogy valami nincs rendben velem a tanulást illetően. Emlékszem, elemistaként a marosvásárhelyi kövesdombi 15-ös általánosban egy ízben nagyon jól megtanultam a másnapi leckét, anyunak tökéletesen felmondtam, ezért bátran jelentkeztem felelésre, de csak egy szánalmas ötöst kaptam, mert a tanár előtt a gyomrom görcsbe rándult, és nem jutott eszembe majdnem semmi. A hatodik osztályt a rendszerváltást követő évben már Budapesten kezdtem – ahová édesanyámmal és nővéremmel érkeztünk. Az én esetemben egyetlen pedagógus sem gyanakodott tanulási zavarra odaát sem, ahol elvileg már időben felismerték és kezelni tudták a tanulási részképesség-zavarral küzdő diákok gondjait. (A marosvásárhelyi magyar pedagógusok meghívására a ’90-es években dr. Meixner Ildikó budapesti gyógypedagógus, szakpszichológus megyeszékhelyünkön továbbképzéseken adta át a diszlexiás gyerekek időben való kiszűrésének és fejlesztésének ismereteit.)
A nagy ismeretlen neve
Az érettségit követően titkárnőként dolgoztam egy gazdasági egységnél. A Vendég a háznál című rádióműsorban egy alkalommal a diszlexiás gyerekekről beszélt a meghívott pszichológus, és akkor magamra ismertem. Hét év múltán a Margitszigeten rendezvényt tartottak, ahol egy olyan tesztet végeztem el, ami igazolta, hogy a diszlexia jellemzői az én esetemben is jelen vannak. Megkönnyebbültem, mert végre bizonyítékom volt arra, hogy nem vagyok buta, sem lusta, csak másként működik az agyam. Attól a naptól kezdve céltudatosan kereshettem a megoldást a problémámra. Meg is találtam, csak iszonyatosan sok pénzbe került volna egy szakembert megfizetni a kis fizetésemből. Mindig is éreztem, hogy valami gátol abban, hogy elérjem céljaimat, hogy én is jól teljesítsek, de addig a pillanatig nem volt neve a nagy ismeretlennek.
– Mire emlékszel az iskolai éveidből, ami a legkellemetlenebb lehetett egy kisdiák számára?
– Sokkal több időt szántam tanulásra, mint az osztálytársaim nagy része, és mégis ritkán tudtam jelest szerezni. Legborzasztóbb számomra a nyelvtan- és a matematikaóra volt. Képtelen voltam a szabályokat megtanulni. Történelemből azonban felsőbb tagozaton színtízesre zártak le év végén, és tudod miért? Mert a történelemtanár olyan érdekfeszítő módszerrel adta le a tananyagot, hogy nem kapcsolt ki az agyam, megjegyeztem mindent, és felelés előtt hagyott pár percet, hogy átolvassuk a leckét. Számomra tökéletes volt, mert felfrissítve a tananyagot sikerült megfelelnem az elvárásoknak. Amikor váratlanul szólítottak fel a tanárok szóban felelni, valósággal leblokkoltam, hirtelen semmit sem tudtam felidézni abból, amit kemény munkával előtte álló napig tanultam, ezért minden egyes, iskolában eltöltött napot kudarcként éltem meg. Második osztályban megaláztatás volt számomra és anyum számára is a legtöbb szülői értekezlet. A tanító bácsi ugyanis magnószalagra vette mindenikünk felolvasását, ezzel bizonyította a szülőknek egyesek jó haladását, mások egy helyben topogását…
Édesanyám és nővérem volt a támaszom
– Miként sikerült mégis átlagos osztályzatú tanulóvá válnod?
– A másnapi tananyag megtanulásában édesanyám segített, hangosan felolvasta, türelmesen ismételgette velem, hogy valamiképp rögzüljön az anyag. Állandó konfliktusok voltak a családban, a stressz és a szülők közötti folytonos vita nyomán – mely sok esetben az eredményeim miatt robbant ki – még annyi sem rögzült az agyamban. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a nálam tíz évvel idősebb nővéremnek, aki nem sajnálta az idejét és az energiáját rám fordítani. Még a munkahelyéről is a szünetben telefonon felhívott, és segített megoldani a matek házi feladataimat. Mindig úgy tanított, mintha tinédzserként ez lett volna a hivatása, minden más dolga másodrendűvé vált. Ő volt az én mentorom, az igazi támaszom. Tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor elment szülői értekezletre, és szóvá tette a tanítómnak azt a rengeteg házi feladatot, ami még számára, jó matekesként is roppant időigényesnek és bonyolultnak tűnt.
– Felsőbb tagozaton miként birkóztál meg a követelményekkel?
– Ötödik osztályban a tanárok is sejtették, hogy valami gond lehet velem, tettek is megjegyzéseket, ennek ellenére gondolkodás nélkül adták a gyenge minősítéseket, amelyek még nagyobb romboló hatással voltak. A nagy küzdelemben saját magam kellett megtaláljak egy-egy módszert annak érdekében, hogy ne maradjak osztályismétlő. Mint minden diák, én is szerettem volna, ha büszkék rám a szüleim. Egy idő után, ha nem megy, a gyerek feladja a küzdelmet, esetleg megromlik a szülő–gyerek kapcsolat is. Hatványozottan jellemző ez akkor, ha az egyik szülő, esetemben az apa, minden alkalmat megragad, hogy az éltanulókkal hasonlítsa össze saját, gyengén teljesítő csemetéjét – mesél elmélyülten, közben az anyai ölelés melegébe simuló másfél éves kisfiát, Gábriel Mátyást simogatja, majd az okos kis buksijára lehelt gyöngéd anyai puszival pecsételi meg együvé tartozásuk biztonságát.
Sikerélménnyé váló verstanulás
– Volt-e valami iskolai sikerélményben is részed?
– Petőfi Sándor János vitéz című költeményét – mely az elnyomottak győzedelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken és megpróbáltatásokon – igencsak könnyedén tanultam meg teljes egészében. Az egyszerre lírai és epikus jellegű költeményt hihetetlen könnyen és élvezettel jegyeztem meg. A huszonhét fejezetből álló mű ritmusát játszi könnyedséggel tanultam meg, és ez óriási sikerélmény volt számomra. A magyar népies irodalom legjelentősebb alkotásának naiv hőstörténete valósággal pörgött az agyamban, hisz magam előtt láttam a jeleneteket. Annak ellenére, hogy a szakirodalom szerint a diszlexiások nehezen tanulnak verseket, nekem egy idő után könnyedén sikerült bármekkora terjedelmű költeményt megtanulni, és azokból mindig jelesre felelni, mert mindannyiszor megtaláltam a megfelelő ritmust. Egyébként jó a zenei hallásom, ritmusérzékem, a táncban, testmozgásban kiemelkedő teljesítményeim voltak.
– Miként reagált a környezeted, a családod, miután felvilágosítottad őket a tanulási zavarod valódi okáról?
– Hmm… érdekesen, inkább hitetlenkedve, mert valamilyen fogyatékossággal azonosították a diszlexiát, azt pedig határozottan elutasították, mint mondták, az értelmi szintemmel sosem volt gond. Minél inkább elfogadom magam ezzel együtt, annál kevésbé csinálok titkot belőle. Pozitív hozzáállásomat felhasználva úgy vélem, hogy sok olyan van bennem, ami értékes. Édesanyám és nővérem mondta, hogy „éreztük, valami nincs rendben, de nem tudtuk, hogy ennek diszlexia a neve, azt meg végképp nem, hogy időben felfedezve igencsak jó eredményeket lehet elérni”. Nagyon fontosnak tartom, hogy a diszlexiás gyerekeket már óvodáskorban kiszűrjék, és szakember foglalkozzék velük, abban a korban még lehet segíteni, hogy a kisdiák ne a rá leselkedő újabb és újabb kudarcélmény gondolatával, rettegve induljon el mindennap az iskolába. Soha nem felejtem el, amikor egyik osztálytársam azt mondta: „Kinga, te olyan ügyes csajszi vagy, és aranyos, miért nem tanulsz többet?”. Annyit tanultam, görnyedtem a tankönyvek fölött, hogy már fájt a hátam a sok üléstől…
– Milyen hátrányod származott abból, hogy nem ismerték fel és nem kaptál időben megfelelő pszichopedagógiai támogatást?
– Óriási hátrányban volt részem életem minden egyes napján azért, mert annak idején senki sem fedezte fel, hogy velem másként kellene foglalkozni, hisz egyetlen pedagógust sem érdekelt egy gyengén teljesítő lelkivilága, a stresszhelyzet okozta görcsös merevség. Egyébként ha egy átlagembernek azt mondanám, hogy olyat tegyen, amiről ő maga tudja, hogy képtelen rá, akkor le kell hülyézni és elkönyvelni lustának? Nem lusta a diszlexiás gyerek, csak ismeri saját képességeit. És itt kellene jöjjön a segítség, a szakember aki, „edzi az agyát”, aki megtanítja, hogyan lehet másként tanulni. Jelenleg az Egyesült Királyságban élek, és itt minden egyes tanügyi intézményben biztosított a szakmai segítség. Az iskolákban szakember ül be a tanórákra a diszlexiás diákkal, és segíti a felzárkóztatásban, anélkül hogy kiemelnék a megszokott környezetéből, és attól a társai nem nézik csodabogárnak, hisz majd’ mindenik osztályban kerül részképesség-zavarral küzdő gyerek.
Önsanyargatás vagy ambíció?
– Felnőttként is állandó továbbképzéseken veszel részt, de elég kemény – kémia, biológia – tantárgyakat választasz. Ez nem önsanyargatás?
– Ezek a dolgok érdekelnek, bár tisztában vagyok a képességeimmel, de ha csak kis részük is megmarad a fejemben, annak már örülök. Nem kínzásként élem meg, dühöt érzek mindmáig, hogy nem tudok bizonyos dolgokat megtanulni. De újra meg újra nekirugaszkodom, csak azért is. Nem akarom elfogadni, hogy nem tudom megtanulni azt, ami érdekel. Nem tudom elfogadni, hogy nekem ez jutott. Amint nem tudom elfogadni azt sem, hogy aki képes volna tanulni, az kényelemből nem teszi.
– A gyors- és gépíró szakközépiskolában társaid közül a leggyorsabb gépíróként jelessel vizsgáztál. Ez hogyan sikerülhetett?
– Az agyam valósággal lefényképezte a billentyűzetet, és egyre jobb időeredményeket értem el a gyorsasági vizsgákon a vakon gépelésnél. Ezzel párhuzamosan fejlődött a hangos olvasásom is, de akkor már tizennyolc évet töltöttem…
– Felnőttként miként köszön vissza a diszlexia?
– Soha nem kerülök ki győztesen egy vitából, nem tudok kellő gyorsasággal észérveket felsorakoztatni. Stresszhelyzetben most is mintha leblokkolna az agyam, ugyanakkor nehezen mennek az ügyintézések. A telefonszámokat is csak akkor tudom megjegyezni, ha valami logika van a számok között. De ugyanakkor sok mindenben ügyesebb vagyok, mert a sok kudarc megedzett, és saját gyakorlatrendszert dolgoztam ki magamnak számtalan területen, viszont addigra már rengeteg energiámat vette el a tanulás. A polcom tankönyvekkel van tele, nem regényekkel. Pedig gyerekkoromban álmodozónak neveztek, mert, mint mondták, nem a tanulásra koncentráltam, folyton elkalandoztam. Figyeltem én, tanultam én, de egyszer csak kikapcsolt az agyam.
Jó volna, ha tudomásul vennék az emberek, hogy aki valamiben nem jó, attól még másban kiemelkedő teljesítményeket érhet el. Amikor elkezdtem utánaolvasni, hogy Einstein, Leonardo da Vinci, George Washington, Tom Cruise, meg számtalan híresség is diszlexiás volt, eldöntöttem, hogy arra kell koncentráljak és abban kell kiemelkedő eredményeket elérjek, amiben igazán jó vagyok.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató