„Mesés” élet

A mese közepébe csöppentem. Hideg Anna ördöngösfüzesi népi mesemondó sikamlós történetein jóízűen derült a közönség, s néhány perc után felszabadultan nevettem én is.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

A mese közepébe csöppentem. Hideg Anna ördöngösfüzesi népi mesemondó sikamlós történetein jóízűen derült a közönség, s néhány perc után felszabadultan nevettem én is. Magam sem értem, hogyan történt, hiszen úgy gondoltam: régen kinőttem már a mesékből, de Anna néni, ahogy idősek és fiatalok Hideg Istvánné Lakatos Annát szólítják, rácáfolt erre. Csak ült egy széken, fejkendősen, füzesi zöld mellényben, rokolyában, csipkés ingblúzban, s úgy hajlította, csűrte-csavarta a szót, úgy suhantak át az érzések az arcán, a hamiskás humortól a tettetett komolyságig, annyi erő, jókedv áradt az egyéniségéből, hogy pillanatok alatt lebilincselte a hallgatóságot. A látható sikertől felbátorodva elénekelt néhány szép népdalt is, majd a hosszú taps után két mesekönyvét dedikálta.

Körülötte a falon Györkös Mányi Albert festményei fokozták a vidám hangulatot a szamosújvári Téka–Mezőségi Szórványkollégium nagytermében, ahol az elmúlt szombaton a Mezőségi fesztivál rendezvényei zajlottak. A meghívott adatközlők egyike volt Hideg Anna, aki 2000-ben nyerte el énekes és mesemondó tudásáért a népművészet mestere címet. Az ördöngösfüzesi asszonyt a szakemberek a magyar folklórtörténet utolsó „klasszikus” mesemondói közé sorolják, aki körülbelül 80 tündér- és tréfás mesét, adomát, népmondát, igaz történetet ismer és ad elő szívesen ott, ahova meghívják.

– Nagy dolog manapság, hogy ilyen jókedvet tud varázsolni maga köré – kezdjük a beszélgetést, miután minden könyve gazdára lelt.

– Jaj, nem is kellett volna mondjam azt a vicces mesét, hiszen gyermekek is voltak a teremben – fogja a fejét, aztán elmosolyodik és huncutul hozzáteszi: úgyis tudnak már mindent.

1936-ban születettem Ördöngösfüzesen, s ott élek mai napig is. Dolgoztam a tsz-ben, háziasszonyként, egy fiam, két unokám és egy dédunokám van – foglalja össze kérésemre dióhéjban az életét.

– Kitől örökölte a mesemondás tudományát, művészetét? – érdeklődöm.

– Ahogy a zöld könyvemben* közölt fényképen látható, azoktól a vénasszonyoktól, akik gyermekkoromban vasárnap délutánonként a padra kiülve mondták a mesét. A kép 1944-ben készült, s nyolcéves kislányként mezítláb állok közöttük pöttyös vitézkötéses ruhámban. Édesanyám is szépen tudott énekelni, nagyapám kiváló kántor volt, csengett a hangjától a füzesi templom. Már kiskoromtól a régi énekek, mesék érdekeltek, s a játék helyett mindig abban jártam, hogy a mesélő öregasszonyokat hallgassam.

– Akkoriban kiültek a padra beszélgetni, s meséltek is. Kinek szólt a mese?

– A képen hárman vagyunk gyermekek, de mondták a fonóban, a tollúfosztóban....

Mindenikük más-más mesét tudott, azért ismerek annyit, s bár néha nehezen jutnak eszembe, de azt, amit gyermekkoromban megtanultam, fel tudom idézni.

– Gyermekként is mesélt?

– Mivel jó eszű, tehetséges lányka voltam, mindig rám osztották a főszerepet, énekeltem, szavaltam a templomban. A tanítóim próbálták meggyőzni a szüleimet, hogy adjanak tanulni, de régebben nem volt pénz arra, hogy iskolába, főiskolára járassanak, ezért megmaradtam falusi lánynak, aki kilenc osztályt végzett.

Gyermekkoromban a barátnőimnek mondtam a mesét, amelyeket ma már rajtam kívül senki sem ismer a faluban, de az én korosztályomból is alig vagyunk még néhányan életben.

– Felnőttként hol kezdett el mesét mondani?

– Egy-egy összejövetelen, a fonóban, társaságban, kalákákon, amelyek azóta megszűntek.

– Ki fedezte fel a tehetségét?

– Karácsonyi Molnár Erika néprajzot oktató egyetemi docenst Csehszlovákiában ismertem meg, ahova Kis Láposi Andrással hívtak meg énekelni. Később öt éven át kaptam meghívást Vácra a mesemondó versenyekre, ahol zsűritag is voltam. A tanárnő küldte el Magyar Zoltánt hozzám. Miközben meséltem, ő biztatott, hogy könyvet fog kiadni rólam. Aztán búsulni kezdtem, hogy a királyos tündérmesék mellett pikáns történeteket is elmondtam, amire azt válaszolta, hogy a főiskolán tanuló felnőtt legények és lányok is kell tudják és hallják, hogy régen is voltak vicces történetek. Később megígérte, hogy kiadnak egy újabb kötetet CD-lemezzel együtt. Egyébként ének-CD-im is vannak, amelyeket Magyarországon jelentettek meg. Már szinte mindenik nagyvárosban jártam, Sopront és Szombathelyt kivéve. Iskolákba, óvodákba hívtak, koncerteken léptem fel, nincs is annyi hajszál a fejemen, ahány meghívást kaptam. Ebben az évben is négyszer szerepeltem, s újra elmegyek Komáromba, a Felvidékre, s egy budapesti iskolába, de készülök Marosvásárhelyre is.

– A fia, az unokák, a dédunoka szerették-e a meséket?

– Amikor kicsik voltak, addig meséltem, amíg elaludtak.

– Megjegyezték, mondják-e ők is?

– Nem nagyon, a mai nemzedék nem foglalkozik a mesékkel, ők már modernebb életet élnek.

– Honnan van ez az erő, ami az egyéniségéből sugárzik, s amivel megbabonázza a hallgatóságot?

– Tudja a jó Isten, olyan víg kedélyű voltam mindig, de azért búsulni is tudok. Ha van valami gondom, elmerengek, belemerülök a gondokba, de aztán túladok rajtuk. Pedig olyan fáradtan indulok el mindenkor mindenhova, hogy a menyem és a testvérem meg is jegyzi: te Annuska, hogy fogsz énekelni? De a Jóisten mindig megsegít.

– Láthatóan nagyon szeret szerepelni, s megvan az a képessége, ami a nagy színészegyéniségeknek, hogy pillanatok alatt megnyeri a közönséget, a vonzáskörébe kerülnek, s muszáj odafigyelni arra, amit mond.

– Valóban nagyon beleélem magam, s talán ez is fiatalít, ruganyossá tesz.

– A férje hogyan viszonyul ehhez a népszerűséghez?

– Ha hallotta volna, hogy tudott az én férjem énekelni, klánétálni, furulyálni, szájmuzsikálni! De ő más természetű ember. Azonkívül állataink voltak, föld, mindketten nem mehettünk, bár ő is nagy tehetség.

– Nem szoktak együtt fellépni?

– Nem, de otthon együtt énekelünk karácsony este, ha jön a zenész megkántálni, de akkor is, ha csak ketten vagyunk. Mennyire találtok ti ketten, az Isten is egymásnak rendelt benneteket – mondogatta az anyósom. S a menyem is: jaj anyuka, én csak magukat szeretem hallgatni. Erősen talál a hangunk.

– Egymást hogyan találták meg?

– Még nem voltam 17 éves, az uram még nem volt katona, s a szüleim nem engedték, hogy utána menjek férjhez. Hát elszöktem, mert szép dalia legény, nagy derék fiú volt. Az ő házához mentem, s a szomszédból hívtak egy rokon fiatalasszonyt, aki a fonadékban viselt hajam felkontyolta. A szüleim nagyon haragudtak, s hiába mentem kérelni édesapámat, hogy bocsásson meg, nem akart. Azt mondta, ha szóltam volna, rendezett volna nekem egy szép esküvőt. Ami később meg is történt a férjem házánál. Úgy megszerettem, mint Tetűbőr belezna a második királyfit – utal vissza a mesére, amit megosztott a hallgatósággal.

– Milyen volt a házasságuk? – érdeklődöm tovább.

– Az uramat elvitték katonának, s én ott maradtam anyósomnál és apósomnál, a mezőre jártunk dolgozni, aztán hazajött, s megszületett a fiam. A szamosújvári bútorgyárban dolgoznak a menyemmel együtt, az unokám autóbuszsofőr, a lányunokám pszichológiát tanul Kolozsváron.

Amikor elkeseredtem, az énekektől kaptam erőt, fiatalon a tehenekkel jártam, aratás s kapálás közben is énekeltem, hogy csengett a határ. De mások is voltak még jó énekesek a faluban.

– Ma énekel-e valaki munka közben?

– Senki, mintha kihalt volna a mező.

– Mi volt a legnehezebb, mi bántotta a leginkább?

– Felnőtt asszonykoromban erőst bántott, hogy az édesapám korán, 71 éves korában elhalt, s édesanyám rá tíz évre. Nagyon szerettem a szüleimet. Más nagy bánatom nem volt. Sokszor azért aggódtam, nehogy olyan korán meghaljak, mint édesapám, mivel én rá hasonlítok. Aztán a Jóisten megtartott, s elértem a 76. évet.

– A házasságában nem voltak gondok?

– Nem, az uram hagyta, bárhova akartam menni. Sokat beszélték: bolond, hogy enged, de nem hallgatott másra, azt mondta, hogy ismer engem, s tudja, hogy szeretetből mentem hozzá férjhez, a szüleim akarata ellenére. Semmi gondom, bánatom nem volt, hogy részeges lett volna, vagy járjon mások után, ilyesmiről nem tudok.

– Meddig tartott a szerelem?

– Tart mai napig is. Amikor beteg volt, nagyon féltettem.

– Mi volt Hideg Anna számára a legfontosabb az életben?

– Szeretetben élni, a gyermeket jóra nevelni a családban. Ezenkívül a régi dolgokat tiszta szívből átadni, Istenben bízni.

– Hányadik helyen állt a jókedv?

– Ha megvan, az ember elfelejt minden bánatot. Olyankor másképpen nézi a világot, s ha van gond és baj, azt félreteszi. A jókedv élteti, fiatalítja az embert.

– Szeret másokat szórakoztatni.

– Pláné, ha sok tapsot kapok.

– Megtoldja-e a meséket?

– Toldok, toldok, sokféleképpen díszítem.

– Új mesét szokott-e kitalálni?

– Nem, minden történetnek megvan a régi magva, azokat díszítem. Régi kifejezéseket használok, mint például most a beteg királyfira azt mondtam, hogy „húzott halálra”, ahogy falun emlegetik.

– Olvasott-e rendszeresen mesét?

– Nem is volt meséskönyvem. Az öregasszonyoktól hallva megjegyeztem, s mondtam otthon édesanyámnak.

– Nincs senki, akinek Füzesen átadhatta volna a tudományát?

– Nincsen, de szerencsére ez a férfi eljött, aki a könyveket kiadta, másképpen bennem maradtak volna, s elvinném a sírba a meséket.

Most írom az életrajzom, 28 ívet írtam tele, de még nincs befejezve. Nagyon megkértek Magyarországon, hogy érjek a végére, s megígérték, hogy az összes éneket, amit tudok, lekottázzák. Van vagy négyszáz, csak katonadalt, háborús éneket 130-140-et énekelek. A szüleimtől, az öregasszonyoktól, a férjem nagyapjától, a szomszédban lakó öreg susztertől tanultam.

– Hova lettek ezek a tehetségek?

– Ellettek, a mai modern lakodalmakra már nem kell a régi cigányzene. Az én fiamnak volt utoljára füzesi cigányzenével a lakodalma, s mindjárt harminc éve nősült.

Van egy kötetem kiadva, de nem az összes, vannak CD- és DVD-felvételek.

– Melyik mesét mondja a legszívesebben?

– Az összeset.

– A pikáns részleteket is az öregasszonyoktól hallotta?

– Régebb nem úgy volt, hogy a tévéből tanultak a gyermekek, én hallgatóztam, s bár édesanyám intette őket: jaj Annuska, Julika néni, ne mondjanak ki Annuska előtt mindent, csak sugdosódva, mégis kihallgattam.

– Mire vágyott?

– Egész életemben kísért a vágy, hogy miért nem tanultam, miért nem lettem értelmiségi, „zenetanárné vagy énektanárné, színésznő”… Hiába, csak egy falusi asszonynak maradtam. A budapesti Hagyományok Házának Baráti Körében egy férfi így vigasztalt: soha ne bánkódjon azon, mert sokkal többen megismerték, mintha tanárnő lett volna. A YouTube-ban is sok helyen benne vagyok, híres asszony lettem – majd megsúgja a nagy titkot.

Higgye el, kedves, nem tudom, milyen a mai tudomány, s milyen nem, de amikor leány voltam, az volt a szokás a faluban, hogy minden pénteken bejöttünk Szamosújvárra, hogy az örmény templomban láthassuk a Kisjézuskát a koporsóban. Egy alkalommal azt mondta a barátnőm, húzzunk egy cédulát arról, hogy mi lesz a sorsunk. Kihúztam, hogy szép szőke legény lesz a párom, de nem voltam megelégedve, s elmentünk egy „nézőnéhez”. Be volt hunyva a szeme, s az ujjával tapogatott, „nézett” az asztalon, s mondott magában. Nem is volt pénzünk, s a kenyeremet adtuk oda, amit az útra tettem. A „nézőné” azt mondta, hogy egy Pista nevű szőke legény lesz a férjem, aki szépen énekel, s öregségemre nagyon híres asszony leszek. Sokszor jut eszembe, hogy létezett-e valami alapja annak, hogy meg tudta mondani, vagy csak véletlenül találta el. Hiedelmekről is szoktam mesélni, s szívesen mondom el Ördöngösfüzes történetét.

– Nagyon sok szeretetet kap?

– Annyit, hogy meg sem tudom köszönni.