„Számomra a színház az elsődleges”

Ez évben is kiosztásra került a dr. Bartha István, Svédországban élő mérnök által alapított Erdős Irma-ösztöndíj. Az alapító néhai felesége – Erdős Irma, a Székely Színház művésznője – emlékének szentelt díjra évenként két ifjú színészt jelöl ki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeiből álló grémium: idén Gecse Ramónát és Bartha László Zsoltot, a társulat fiatal tagjait érdemesítették a kitüntetésre. Elsőként Gecse Ramónával beszélgettünk.

Ez évben is kiosztásra került a dr. Bartha István, Svédországban élő mérnök által alapított Erdős Irma-ösztöndíj. Az alapító néhai felesége – Erdős Irma, a Székely Színház művésznője – emlékének szentelt díjra évenként két ifjú színészt jelöl ki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeiből álló grémium: idén Gecse Ramónát és Bartha László Zsoltot, a társulat fiatal tagjait érdemesítették a kitüntetésre. Elsőként Gecse Ramónával beszélgettünk.

– Gratulálok a díjhoz, ugyanakkor bemutatkozó interjúnak is szánom a beszélgetést. Nemrég végeztél, a tavaly alkalmaztak a kőszínházhoz, több produkcióban is felléptél, a közönség azonban alaposabban még nem ismerhet. Mesélj a kezdetekről, miért, hogyan lettél színművész?

– Sepsiszentgyörgyi vagyok, ott jártam iskolába, és mi ahhoz a generációhoz tartozunk, amelynek már kisérettségi vizsgát kellett tennie a nyolcadik osztály végén. Nem akartam sem humán, sem reál osztályban tovább tanulni, valami pezsgőbb, élettel telibb dologra vágytam. Sepsin akkor indult másodszor a Fazakas Misi drámaosztálya, oda felvételiztem. Addig nem is jártam túl gyakran színházba, nemigen tudtam, hogy mindez miről szól. Ettől az osztálytól és az Osonó Színházműhelytől indult az egész. Nagyon örvendek, hogy Fazakas Misi és Diószegi Attila diákja lehettem, sok mindent felhasználok az ott tanultakból, máig meghatározza a világnézetemet. Eleinte teológiára akartam menni, végül a vásárhelyi színművészetire felvételiztem és bejutottam. Egy évig fizetéses helyen tanultam, majd másodévben átkerültem a tandíjmentesre.

– Világnézetet említettél; miben határozta ezt meg az iskola?

– Tini voltam, rengeteg gátlás, feszültség élt bennem. Megtanultam szembenézni magammal, felfedezni a képességeimet, azt, hogy az alapértékekhez képest hol tart a világ, hogy miért fontos a kultúra. Olyan lendületet, energiát kaptam, ami máig tart. Nagyon fontos, hogy a középiskolában milyen emberekkel találkozol. Nincsen már tisztelet, elmaradnak az alapvető emberi értékek. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt. És sikerült a másik oldalról is tapasztalatot szerezni: másodéven Sepsiszentgyörgyön voltam az Országos Diákszínjátszó Ifjúsági Fesztiválon, amikor vásárhelyi diákok, bolyaisok és művészetisek kerestek meg, hogy nem foglalkoznék-e velük. Elvállaltam és kialakult egy kis, Zizi névre hallgató csoport. Személyiségfejlesztő játékokat játsztunk, színházi módszereket használtunk és színpadra vittünk egy előadást is, amely az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Találkozón megnyerte az első díjat. Akkor álltunk először színpadra és nagyon izgultunk. Nagyon jólesett, boldogok voltak, először nem is értették, hogy mi történt velük. Szép tapasztalat volt vezetni ezt a csapatot, elbírni a felelősség súlyát. Most már szétszéledtek, érettségiztek, és nem valószínű, hogy újrakezdem, annyira megszerettem őket.

– Elvégezted az egyetemet és rögtön szerződtettek a Tompa Miklós Társulathoz.

– Igen. Heten végeztünk egy olyan szerencsétlen évben, amikor az egész osztályból csak engem tudtak alkalmazni romániai magyar színházban. Ezért mindegyikük Pesten próbált szerencsét, és csak egyikük tért vissza az idén Sepsiszentgyörgyre. Nagy szerencsém volt, mégis a sírás kerülgetett, amikor aláírtam a szerződést, úgy éreztem, hogy a szabadságomat korlátozza, hogy részt kell vennem egy rendszerben, ami nem működik jól. Az államvizsga-dolgozatomban is azt vizsgáltam, hogy szabadabb csapatmunka, avagy kőszínház? Valamiért inkább a csapatmunkában bízom. Kell egy vezető, akiben mindenki hisz. Ha nincs ilyen, akkor a színész is uralkodni kezd, ami nem vezet jóra. A jó színházat úgy képzelem el, mint egy fát, amelynek szerteágazó a gyökere, de egy a törzse és a koronáján szép virágokat terem. Szeretnék egy olyan csapat tagja lenni, amelyben mindenki ekként gondolkodik. Abban bízom, hogy jön egy új generáció, például a végzős rendező osztály, amely mindezt hasonlóképpen gondolja. Amúgy is sokszor dolgozunk együtt, kísérletezünk, megpróbáljuk megragadni, hogy mi az, ami vonzza a nézőt, milyen véleményt, világnézetet tudunk a színpadra vinni. Ebben nagyszerű terep Marosvásárhely.

– Most kaptad életed első díját.

– A díj egyfajta elismerés, de még nem tudom, hogyan kell viszonyulni hozzá… Nagyon jólesik, hogy elismerik a munkámat, érezteti, hogy jó úton halad az ember. Sokszor gondolkodóba esem, mert ha jól akarod csinálni a színházat, akkor a magánéleted gyakran elsikkad. Amiután a díjat átvettem, egyedül ültem a szobámban, éreztem a magányt. De ez nem baj, igénylem az egyedüllétet, gyakran feltölt. A Trébely utcában lakom és jólesik szimbolikusan, de szó szerinti értelemben is kiemelkedni a kombinátféle hangulatból. Ugyanakkor megéri mindez, számomra elsődleges a színház.

– Fiatal színművészként számodra mi a legfontosabb ahhoz, hogy jó színházat jó színházban játszhasson valaki?

– Szeretném, ha annyira nyitott lehetnék, hogy mindegyik műfajban megállhassam a helyemet. Ugyanakkor mindegy, hogy milyen műfajról van szó, a legfontosabb a csapatmunka. Azért szeretek például együtt dolgozni azokkal, akik a rendező szakon most végeznek, mert olyan a munkafolyamat, mint egy párkapcsolat: figyelünk egymásra, mindannyian kezdők vagyunk, ők tanulnak tőlünk és mi tanulunk tőlük. A kölcsönös figyelem, tisztelet, a jó csapatmunka a legfontosabb.