„Törölve”, de mégis megmarad

„Lakos Gyuri állapotánál az áll a Facebookon, hogy DELETE. (törölve). December 25-én posztolta. És még van két olyan hülye, aki lájkolta is… Asszem, az egész Lakos Gyurival végződött. A gyerekkorunk.” Ezzel az idézettel hívták a közönséget a marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tizedikes dráma szakos tanulói az iskola Vörösmarty (Mărăşti) utca 8A szám alatti szaktermébe, ahol vizsgadarabjukat, Győri Katalin Delete című iskoladrámáját adják elő február elsejétől kezdődően. 

Mivel korábban érkeztem, és a teremben még javában folytak az előkészületek, végignéztem, ahogy a folyosót vidáman gesztikuláló, hangosan nevetgélő színes tömeg tölti meg. Néha kicsit meglökdöstek, a lábamra léptek, de meg kellett értenem, hogy a szűk folyosón komoly akadályt jelentett a szék, amelyen ültem. Ahogy találgattam, hányan lehetnek, nehéz volt elképzelni, hogyan fogunk beférni a terembe, de legnagyobb meglepetésemre széken, padlón végül minden jelen levő szülőnek és diáknak jutott hely. S ha netalán valaki kényelmetlenül ült volna, a helyzetét már az első percektől feledtette a gördülékenyen pergő előadás, amely magával sodorta a közönséget. A gyakorló tanárként is dolgozó, tehát a kamaszok világát jól ismerő fiatal, Budapesten élő szerző darabja egy tragédiáról szól. Főszereplője a felsőbb osztályból visszabukott kisportolt, arrogáns, öntelt fiú, akit az osztályban senki sem tud „lekörözni”. Sem az informatikában jeleskedő, sem a feltörekvő osztálytárs, sem a menő csaj. Egyedül az éltanuló, a sportban is kiváló lányra figyel fel, aki beleszeret, de levelét az arrogáns lovag a többiek tudomására hozva elárulja őt. Ez az első jel azon az úton, amelyet később egy önvallomás világít meg. Ebből derül ki, hogy a főszereplő megjátszott felsőbbrendűsége, magabiztossága mögött az édesanyát bántalmazó, a fiával nem törődő durva apa áll, és a vele szemben érzett tehetetlenség kergeti öngyilkosságba a lelkileg sérült fiút. Tette így válik segélykiáltássá, ami rádöbbenti az osztályt és a nézőt is arra a jelenségre, hogy a tizenévesek körében előforduló szokatlan, a többiekétől eltérő viselkedést nem elítélni, hanem az okait feltárva segíteni lehetne. A főhős mellett a többi kamaszt kettős szereposztásban játszó diákok előadása könnyeket csalt nem egy néző szemébe, és a vastaps sem maradt el. A szereplők: Nagy László (Gyuri), Barabás Krisztina/Balog Virág (Dóri), Rusz Benjámin/Zelko Barna (Boti), Koronka Gábor/Siklódi Lehel (Csabesz), Czimbalmos Brigitta/Kolcsár Georgina (Ancsa).

 

Megnyílik előttem a világ 

A játék után, miközben a 11. osztályosok készültek a második előadásra, elbeszélgettem a szereplőkkel. Először is arra voltam kíváncsi, hogy miért választották a művészeti líceum dráma szakát. 

Krisztina: – Tovább szeretném folytatni az egyetemen, és akkor miért ne kezdtem volna idejében? Akár egy órán keresztül is tudnék beszélni arról, hogy miért szeretnék színész lenni…

Laci: – Kiskoromban nagymamám minden este felolvasott egy verset. Ezeket meg is tanította, és versmondó versenyekre jártam. Ötödikes koromban Korpos András színművész választott ki, és bekerültem a vásárhelyi színházhoz, ahol nagyon megtetszett ez a mesterség. Már a negyedik előadásban játszom, és amikor megjelent az új szak a művészeti iskolában, azt gondoltam, hogy megpróbálom. A felvételi vizsgám sikerült, és két év után sem bántam meg. Még kételyeim vannak azzal kapcsolatosan, hogy hol fogom folytatni érettségi után.

Georgina: – Amit itt tanulok, azt az élet minden területén fel tudom használni, még akkor is, ha nem lesz belőlem színésznő.

Barni: – Úgy gondolom, hogy itt olyan alapot kapunk, olyan dolgokat tanulunk, amelyek hasznosak mind az életben, mind akkor, ha tovább szeretnénk menni ezen az úton. 

Gábor: – A színművészeti egyetemre készülök, és az itt szerzett tapasztalatok hasznosak lehetnek számomra. Kedvelem ezt a szakmát, mert érzéseket tudok kiváltani az emberekből, főleg a nevetést. 

Benjámin: – Ötödikes koromban bevettek egy falusi színjátszó körbe, ami nagyon megtetszett. Amikor hallottam, hogy dráma szak indult, természetes volt, hogy megpróbálom, és sikerült. A színpadon úgy érzem, hogy megnyílik előttem a világ, és olyan dolgokra vagyok képes, ami tetszik a közönségnek, ez visszahat rám, és jó érzést kelt bennem. 

Lehel: – Amikor tudomást szereztem erről az osztályról, eldöntöttem, hogy ide jövök. Otthon nem örültek, mert azt szerették volna, hogy a Bolyai iskolába felvételizzek. Jól érzem magam, jók a tanáraink, és jó érzés volt látni, hogy megkönnyezték az előadásunkat, sikerült érzéseket kiváltani a közönségből. 

Virág: – Születésemtől fogva az életem része volt a színház. Több művészeti ágazatot, sőt a sportot is kipróbáltam, de ezt érzem a legközelebb magamhoz. Ezért jöttem ebbe az osztályba, és a jövőben is folytatni akarom azt, amit szeretek.

Nem csalódtak, jó helyen vannak – tettünk pontot az első kérdés végére, majd érdeklődésemre elmondták, hogy nem tartják megterhelőnek a programot, sőt van, akinek nagyon jó, hogy nem kell reggel nyolckor felkelnie, ugyanis tíz órától járnak iskolába, és késő délutánig tart a program. Lehet, hogy kevesebb az idejük, de aki színész akar lenni, annak meg kell szoknia, és mindenképpen jó, hogy azt teszik, amit szeretnek – mondták egyöntetűen. 

Egy színész nem csak színész, lehet rádiós, tévés, szerepelhet rendezvényeken, és rugalmas a programja, mert nincs rendszeresen, mindennap ismétlődő munkaideje, válaszolták, amikor arról érdeklődtem, hogy ismerik-e a szakma korlátait és nehézségeit is. Ha arra gondolnak, hogy tanáruk és példaképük, Barabási Tivadar játszik a színházban, dolgozik a tévénél és tanít, megerősíti őket abban, hogy érdemes ezt a pályát választani. A nehézségekről szólva elmondták, hogy egyeseknek a beszédtechnika megy nehezebben, mások általában elégedettek, bár néha fárasztó a program.

Ha történetesen nem sikerül a felvételi vizsga, merre veszik az irányt? – vettük számba a lehetőségeket. Volt, aki azt mondta, hogy addig próbálkozik, amíg felveszik a színművészetire, egyikük a pszichológia szakot említette, néhányan korainak tartották a kérdést. 

Végül az álmokról kérdeztem őket, arról, hogy abban az esetben, ha a színművészet mellett tartanak ki, melyik színpadon, színházban szeretnének játszani. A válaszban elhangzott Marosvásárhely, Kolozsvár, a budapesti Vígszínház, és volt, aki filmszínészként meg sem állna Hollywoodig. Mert álmodni lehet és kell – figyelmeztettek. 

 

Dráma szak 2013-tól

A későbbiekben tanárukhoz, Barabási Tivadar színművészhez fordultam, aki az előkészületekből, az előadásból ítélve láthatóan jó pedagógiai érzékkel foglalkozik a csoporttal. Kérdésemre elmondta, hogy három éve indult a dráma szak a marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceumban. Az oktatói tapasztalatot a színészmesteri szak elvégzése után a Mihai Eminescu Pedagógiai Líceumban szerezte. A Művészeti Egyetemen járta ki a négyéves pedagógiai képzést. A művészeti iskolában meghirdetett szaktanári állást versenyvizsgával foglalta el, de véglegesen csak a szak akkreditálása után nyerheti el. Jelenleg Ritziu Ilka Krisztina színművésszel együtt tanítják a szaktantárgyakat, kolléganője az elméletet, ő pedig a gyakorlati órákat. 

– A dráma szak célja kifejezetten a színészképzés, vagy más szakmára is felkészít, ahol a biztos megjelenés, az érthető, szép beszéd, a gondolatok árnyalt kifejezése fontos követelmény? Azért kérdeztem, mert az egyik diák azt mondta, hogy ha nyolcszor kell a színire felvételiznie, akkor sem tágít. Gondolom, hogy már kezdettől az egyéb lehetőségekre is felhívják a figyelmüket, hiszen menet közben kiderülhet, hogy nem mindegyikük alkalmas erre a mesterségre.

– Van olyan diákom, aki elszántan készül a színészi pályára, mások még gondolkoznak, ami természetes, mert ebben a korban sok minden változhat. A személyiség olyan oldalait fejleszti ez a program, mint például a koncentráció, képzelőerő, memória, kapcsolatépítési és kommunikációs készség, csapatszellem, érzelmi intelligencia, empátia, kreativitás és sorolhatnánk tovább, amit bárhol fel tudnak használni. 

Úgy gondolom, hogy előbb-utóbb maguk is rájönnek, mire alkalmasak. Vannak nagyon határozott tanítványaim, de a XI. osztályban például olyan diákom is, aki eleve úgy jött ide, hogy más elképzelései vannak, ami meglepő módon azok között is előfordul, akik bizonyították, hogy valóban tehetségesek.

– Milyen irányban alakul az egyéniségük az évek során? Számomra úgy tűnik, hogy felszabadultabbak, gátlástalanabbak, mint hasonló korú társaik.

– Önző módon remélem, hogy azok, de nyilván jó értelemben véve. Schilling Árpád rendező mondta, amivel magam is egyetértek, hogy a színészben kell hogy legyen egy jó fajta, egészséges exhibicionizmus. Kell egyfajta pimaszság, de én azt szoktam mondani, hogy csak a színpadon. Arra próbálom ösztönözni őket, hogy a kamaszkori energiafölösleget az improvizációba, a darabba vagy a figurába csatornázzák be. Én is látom, hogy megengedik maguknak, hogy szabadok legyenek, de ezt keretek között kell tartani, mert még középiskolába járnak.

– Milyen szaktantárgyakat tanulnak?

– Hetente négy színészmesterség- és két euritmia- (mozgásművészet) órájuk van. Ez utóbbinak a célja megtalálni az egyensúlyt a belső harmónia és a fizikai test között. Olyan gyakorlatokkal foglalkozunk, amelyek a mozgásra vonatkoznak. A vizsgára például olyan jeleneteket próbálok összeállítani, amelyekben a mozgással fejeznek ki bizonyos történeteket vagy érzéseket. Tanulnak még esztétikát és színháztörténetet, és 11.-ben egy óra színházi menedzsment, valamint előadóművészet tantárgyat.

 

Sikerrel vették az akadályokat 

– Mondjunk néhány szót az előadásról is, hiszen láthatóan lélekből játszottak, érződött, hogy sikerül azonosulniuk a szerepükkel, s magukénak érezték a történetet.

– Ennek örvendek, mert kezdetben kételkedtem abban, hogy megbírja-e ez a közösség a történetet. Nyilván olvasópróbával, értelmezőpróbával kezdtük, s utána rendelkező próbák következtek egy félévre beosztva. Ezt az osztályt kezdettől tanítom, és a szakma iránti alázatra próbálom nevelni, hogy kialakuljon bennük az a művészi látásmód, amellyel mint objektív tükrön keresztül tudjanak rátekinteni egy ilyen lélektani realista szövegre. Mélységei vannak a drámának, amelyeket meg kell érteniük, magukévá kell tenniük, és utána következhet a reprodukálás. A visszajelzésekből az derült ki, hogy sikerült magukra vonniuk a közönség figyelmét, tehát sikerrel vettük az akadályokat. 

– Jó, ha a bemutatott darabok között olyan kortárs színmű is van, amely az ő korosztályuk életét tükrözi.

– A gond csak az, hogy kevés az ilyen darab. 

– A közönség maradt a következő előadásra is. Mondjuk el néhány szóban, hogy milyen volt a 11. osztályosok teljesítménye, akik Shakespeare Szentivánéji álom című darabját adták elő!

– Minden osztályban félév kezdetén feladatul kapják, hogy szöveget keressenek, ami azt jelenti, hogy elmennek a könyvtárba, olvasnak, keresgélnek, majd közös megegyezés alapján döntünk. Tavaly például ők ajánlották Janne Teller Semmi című regényét, amit olvastak, és elő is adtuk. Arra gondoltam, hogy XI. osztályban vállalni lehet egy Shakespeare-vígjátékot, ami szerepelt a színháztörténeti tananyagban. A próbafolyamat hasonlóan zajlott. Bevallom, hogy ellenszereposztással próbálkoztam, aki nem szerelmes típus, az kapta a szerelmes szerepeket, a tündérek a másik táborból kerültek ki, azért, hogy erősítsem mindkét tábor tagjaiban a kevésbé erőteljes oldalt. 

– Melyik darab próbafolyamata ment könnyebben?

– Mind a kettő nehéz volt, hosszú félévet (19 hét) hagytunk magunk mögött, a következő rövidebb lesz, és ehhez kell mérnünk a választott darabot is.

 

Másoknak is megmutatni

– A Delete nagyon aktuális gondokat vet fel, jó lenne, ha nagyobb diákközönségnek is előadnák. 

– Bízom ebben, mivel az iskola vezetősége is kéri, hogy mozduljunk ki, és mutassuk meg magunkat. Előbb azonban meg kell teremtenünk a körülményeket. Ha van valami értékes a kezünkben, azt érdemes megmutatni. Ezenkívül népszerűsíti az iskolát, a dráma szakot.

– A látottak, hallottak alapján arra gondolok, hogy érdemes lenne a színjátszás alapjainak az oktatását órarendszerűen bevezetni minden középiskolába. 

– És már az első osztálytól, amire a példát a nyugat-európai országok jelentik, ahol a legkisebbeknél is alkalmazzák a drámapedagógiát. A sok elméleti óra, egzakt tudomány mellett kell egy ilyen lehetőség. A pedagógia szakos tanárunk vetette fel, hogy a 12. osztályt végzett diák érettségi diplomát kap, de vajon mondhatjuk-e azt, hogy minden szempontból érett? Elég-e ehhez a sok információ, amit kapott? Mivel az embernek két agyféltekéje van, a fantáziáért, kreativitásért, a művészetekért felelőst is erősíteni kellene ahhoz, hogy minden szempontból éretten kerüljön ki a diák az iskolából.