Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Napjainkban reneszánszát éli a nemez. A kézművesek, iparművészek és a képzőművészek is felfedezték, mert egy varázslatos, rabul ejtő technika. Valahogy úgy érzi az ember, hogy a keze nyomán összeálló, sűrűsödő, formálódó anyagban valami erő is növekedni kezd, s valami állandó, időtálló dolog van születőben, ami túlmutat a kész tárgy látványán. Csíky Szabó Ágnes képzőművész-tanár méltató szavai azon a megnyitón hangzottak el, amelyen Asztalos Enikő magyar néprajz és népművészet szakos tanítványai állították ki alkotásaikat.
Köztük Örtel Zsuzsa Klára is, akit a marosvásárhelyi Népi Egyetemen ismertem meg, azon a foglalkozáson, amikor a hallgatók saját kézművesmunkáikat mutatták be. Az utolsó padban egy lányos arcú, szerény, törékeny asszony gyönyörű „nehéz kézimunkákat” terített ki az asztalra. Kazah mintával, szabott-varrott shirdak technikával készített nemeztakarók, életfával díszített „napsugaras hangulatú” körtakaró, mandalamintás ülőpárnák, hangulatos válltáska. A kiállításon pedig újabb különleges zöld takarókkal és kisebb használati tárgyakkal bővült az igényesen, szépen kidolgozott alkotások sora. Időtálló, egyedi, különleges darabok, amelyekben erő és lélek lakozik, miközben a díszítő és használati szerep harmonikusan fonódik össze.
Második találkozásunkkor Zsuzsa egy esős hétvégi kora estén kalauzolt el a műhelyébe, egy sajátos hangulatú marosvásárhelyi ház alagsorába. Ott beszélgettünk, majd nemezelni kezdett. A nagy munkaasztalra barna gyapjúból került fel az alap, majd a különböző színű minták is. A szálakat alaposan egymáshoz igazította, s közben elmagyarázta, hogy a meleg, szappanos víz s a simogatás hatására a pikkelyek kinyílnak s egymásba kapaszkodnak. Hosszú ideig tartó gyúrás, paskolás, mozgatás hatására pedig elkészül a víz- és hőálló értékes anyag, amelyet a belső-ázsiai nomád, vándorló népek már a Krisztus előtti időkből ismertek. Az őshazában élő magyarok az eurázsiai puszták népeihez hasonlóan jurták odallapjának, totemek, falidíszek, ruházat, papucs, csizma, sapka és takarók készítésére használták.
– Miért fog egy matematika-tanárnő nemezelésbe? – érdeklődöm.
– Három évet tanítottam, aztán egymás után két, majd egy kicsit később egy harmadik gyermekünk született. Mivel nem volt címzetes állásom, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy gondozónő helyett hasznosabb lesz, ha otthon maradok, s a gyermekeket nevelem. Soha nem bántam meg, mert az évek során rájöttem, hogy rengeteget lehet tanulni tőlük. A 14 éves lányom például, aki hároméves koráig a nap 24 órájában kikövetelte, hogy reá figyeljek, ma a szeretet és a figyelmesség megtestesítője.
Kezdetben a nagyobbik lányom kezdett el járni a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány kézművestáborába. Egy alkalommal én is elkísértem őket, s nekifogtam nemezelni. Később, ahogy nőttek a gyermekek, s több időm lett, eljártam a felnőtteknek szervezett táborokba.
– És a minták?
– Bámbó Kata bőrdíszművestől egy táskát rendeltem, s miközben nézegettük, hogy milyen minta kerüljön rá, a kirgiz népművészetről mutatott egy könyvet. Abban találkoztam először a szabott-varrott fali és földre való takarókkal, amit nem szőnyegnek neveznek, mert nem szőve, hanem nemezelve vannak.
Magyar nyelvterületen Vidák István tanította a nemezelést, aki az 1970-80-as években kezdett el járni a Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai népek közé, s ő fedezte fel újra azokat a kézművesmester-ségeket, amelyekkel az ősmagyarság is foglalkozott. Megtanulta a technikákat, elsajátította a mintakincset, s Nagy Marival közösen értékes könyveket adtak ki a nemezelésről.
– Mi a titka, mitől lesz ilyen szemet és szívet is gyönyörködtető egy-egy darab?
– Attól a varázslatos folyamattól, amelynek során a gyapjúból összeáll a nemez. Aki készíti, annak éreznie kell, hogyan, mikor kezdenek egymáshoz tapadni a szálak. Minden alkalommal magam is elcsodálkozom azon, hogy a laza gyapjú hogyan válik összefüggő, széttéphetetlen anyaggá a meleg vizes, szappanos környezetben. Táborokban állítottam össze, majd itthon szabtam-varrtam az első darabokat. Ott láttam a szép szabott-varrott mintát, s készítése közben jöttem rá, hogy a sok varrástól még tartósabb, erősebb lesz az anyag.
Először a technikájába szerettem bele, aztán a közép-ázsiai szín- és mintavilágba. Nemezeltem kisebb tárgyakat, papucsokat is, amelyek nagyon kényelmesek, táskákat, szemüvegtokot, székpárnát…
– Milyen gyapjú szükséges, honnan lehet azt beszerezni?
– A kisebb tárgyak merinói gyapjúból készülnek, az erősebb szálú racka típusú gyapjút pedig a nagyobb takarók alsó rétegének szoktam használni, azt ugyanis lehet lábbal hengergetni, taposni. Eddig az alapítványtól szereztem be a gyapjút, készen megfestve. A juhos gazdák közül sajnos egyre kevesebben dolgozzák fel, inkább eldobják. Terveim között szerepel, hogy itthon fessük meg a gyapjút különböző színekre.
– Milyen elképzelés alapján dolgozol?
– Rendszerint a minta az elsődleges. A színes gyapjút a kívánt formában egy rongyra, lemezre helyezem el. Előfordul, hogy a megdolgozás során eltolódnak az arányok, de tovább lehet alakítani, s soha nincs elveszve semmi, hisz akár körbe is lehet hímezni. A szabott-varrott takaró elkészítése több munkával jár, ahhoz kétszínű lapot kell készíteni, és nagy mennyiségű kötelet kell verni a minta összevarrásához szükséges zsinórnak. Az első kirgiz shirdak technikájú takaróhoz 70 méter zsinórt készítettem. A régi kötélverő mesterek gépéhez hasonló szerkezetet Sepsiszentgyörgyön csináltattam. Ehhez a munkához kötelező módon három ember kell, s négy-öt méternél többet nem lehet egyszerre sodorni, így segítséggel is többnapi elfoglaltságot jelent. Két ellentétes irányban sodort zsinórt kell egymás mellé varrni, ami fedi a két szín összeillesztését. Egy 1x1,5 méteres takaró elkészítése két-három hónapi munkával jár, ha naponta legalább hat órát erre szán az ember.
– Mit akarsz, mit tudsz elmondani a munkáiddal?
– Először is szeretném tükrözni annak a személynek a lelkivilágát, akinek készül, és nyilván az enyémet is. Ezért nemezeltem három, színeiben és mintájában majdnem teljesen különböző takarót a három gyermekemnek. Olyankor megy a legjobban a munka, ha célszerűen rá tudok hangolódni annak a személynek az egyéniségére, akinek szánom, s ez egy pluszvarázslatot ad a folyamatnak. Nyilván készülnek eladásra szánt tárgyak is, amelyek utólag találják meg a gazdájukat. Csakhogy a kézműves-dolgoknak itt nálunk nem lehet megkérni a valódi árát.
– A kedvenc színed?
– A zöld, mert tavaszi születésű vagyok.
– Van-e valamilyen családi előzménye a művészi hajlamodnak? A gyermekeid érdeklődnek-e a nemezelés iránt?
– Édesapám kiváló jogász, döntőbíró volt, édesanyám szépen rajzolt, nagyanyai ágon volt egy festőművész nagybátyám, de magamban nem érzem a tehetséget. Nem is ilyen célból fogtam hozzá, s az lepett meg a legjobban, amikor sikere volt a munkáimnak. A lányaim a kézművességből a tűzzománcot választották.
Számomra a nemezben a tárgyak használati szerepe mellett benne van az a távoli világ, amelyben a vándorló félnomád népek annyi mindenre felhasználják. Amikor egy lány férjhez megy, kötelező módon két takarót visz magával. A takaró mintájában egy egész élettörténet rejlik. A mintáknak rengeteg jelentése van, amit ők ismernek a legjobban. Nem akartam pontosan tudni, hogy egy minta mit jelent. Mi, európai népek nem tudunk úgy gondolkozni, mint a természetközelben élő emberek. Amit ők megéreznek, s a természetből vett formákkal kifejeznek, azt mi az ész oldaláról próbáljuk megközelíteni, s így az egész elveszíti az értékét. Az is lehet, hogy ezzel az elmélettel egyedül vagyok. Úgy érzem, hogy minél többet beszélünk valamiről, mint például a szeretet, annál kevesebb igazi érzés marad bennünk. Ezért nincs bátorságom az eredeti mintákon sokat változtatni, attól féltem, hogy „túlokoskodom”. Nem szándékozom pontosan lemásolni, a szerkezeti, formai arányokat próbálom betartani – tűnődik el Zsuzsa.
Én pedig azon gondolkodom, hogy ebben a törékenynek tűnő asszonyban honnan van annyi mágikus erő, amellyel minden gyermekének erős, szép „varázs-szőnyeget” (takarót) simogatott, gyúrt, varrt a gyapjúból, amely meleget tart és a múltat megőrizve a jövőbe röpít. Csíky Szabó Ágnes szerint alkotásai fogódzót, kapaszkodót jelentenek egy olyan kérészéletű értékeket hajszoló világban, ahol nincs mire építeni, mert oda a harmónia, a biztonságérzet, a morális értékrend. Örtel Zsuzsa munkái segítenek megtalálni azt a helyet, amelyre mindannyiunknak szüksége van, amiben fel lehet töltődni, megpihenni, kicsit megnyugodni, hogy még érdemes, hogy még lehet…