1848 és a kollektív emlékezet (Hogyan ápolták elődeink 1848 emlékét?)

(Folytatás keddi lapszámunkból)

Negyvennyolc értékelése, az akkori szerepvállalások nem csupán Kolozsvárott válnak vita tárgyává, nálunk is borzolja a kedélyeket Lázár Ádám perlekedése Orbán Balázzsal, aki A Székelyföld leírása Marosszékre vonatkozó kötetében (1869) elmarasztalja Lázár János volt főbírót, Ádám atyját negyvennyolcas–negyvenkilences és a székely vértanúk kivégzésében játszott gyászos szerepe kapcsán. Lázár Ádám megpróbálja tisztázni apja szerepét, a körülmények rettentő súlyára hivatkozik és a kötelességteljesítés kényszerét hangoztatja. Lázár Ádám képviselőként a következő években azonban azzal, hogy Marosvásárhelyen meghonosítja a Kossuth-kultuszt, és aktívan küzd Kossuth becsületéért, az emigráns Kossuthtal való kapcsolat ápolásáért, szervez, agitál – mintegy apja helyett vezekel.

1870. június 24-én megalakul a helyi szoborbizottág az Egyenlőségi kör kezdeményezésére, melynek elnöke, Orbán Balázs a székely vértanúk kivégzési helyére, a Postarétre is kilátogat, mintegy programot (célt) ad az ott tartandó emlékezésnek. Azt írja: „...mert még egy kegyeletes kötelességet kell teljesitenünk, midőn a Sz.-György-utcza végénél levő Postaréten felkeresünk egy emlékkő nélkül domboruló sirhantot. Dísztelen e hant, s mégis meghatott, bánatos lélekkel s fellázadt kebellel közelg oda minden hazafi; igen, mert a szabadságnak három legdicsőbb vértanuja, az eszményitett haza- és szabadságszeretetnek legnemesebb áldozatai nyugosznak ott a minden honfi által megáldott hantok alatt. Elvándorolunk mi is oda, hogy a dicsőültek sirjánál megedzzük honszerelmünk, s megerősitsük a zsarnokság elleni gyülöletünk; elvándorolunk mi is oda a haza nemes halottainak ékesitetlen, de nem feledett hamvaihoz, oly szent áhitattal, oly ihletett lélekkel, mint a minővel a zarándok messze útra elvándorol a Megváltó sirjához; hisz akik itt az anyafölddel egybeelegyednek, épp azon nagy eszmeért – a szent szabadságért – éltek-haltak, melyért a Megváltó a kereszten, s utána annyi nemes a vérpadon és az akasztófán kiszenvedett; de hisz minden kornak megvoltak Pilátusai, Kaiafásai, Albái, Castaldói, Muravieffjei, Bastái, Caraffái, Haynaui, Schwarzenbergjei, s míg a zsarnokság ily véres bérenczeitől az emberiség undorral fordul el, addig tiszteli, áldja azon nemes áldozatokat, kik eszméért, az emberiség előhaladásaért, a haza javáért haltak el. – Ilyen, akasztófa tövénél ásott, s mégis teljes tiszteletünket, teljes csodálatunkat, teljes áldásunkat kiérdemlő sirhoz járulunk mi a hazának áhitatos búcsújáróiként; hisz e sír alatt a dicsően, a magasztosan elhalt Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály van eltemetve. Hiányzik e síron az emlékkő*, hiányzik a sírirat, azt elkészitem én, vagy legalább adatokat szolgáltatok arra, hogy a történelem nevezett vértanúknak szomorú jelentését megirhassa, midőn itt haláluknak, eddig tilalom zárja alatt volt, történetét előbeszélem”. 1*

Az augusztusban itt szereplő kolozsvári színészek egy előadás teljes jövedelmét a vértanúk emlékművének javára ajánlják fel. Három évvel később, 1873. augusztus 10-én a szoborbizottág megbízást ad Váradi Zsigmond kőfaragó-szobrásznak az emlékmű elkészítésére. 1875. június 27-én fel is avatják nagy ünnepséggel. Az emlékbeszédet a Jókai szerezte felirat alatt Orbán Balázs és Lázár Ádám tartja! Az emlékműre összegyűlt pénzből még arra is futja, hogy egy 500 forintos díjat alapítsanak a Ref. Kollégium legjobb, honi történelemmel foglalkozó diákja számára. 

Petőfi költészete ugyancsak kiváló eszköz a kollektív forradalom- és szabadságharc-emlékezet fenntartására. Az Iparos Polgári Dalárda, a Református Kollégium diáksága sokat tesz azért, hogy Petőfi népszerűsége folyton növekedjen, a város polgárainak kedvelt/kedvenc szívesen idézett-szavalt költője legyen. Segesvárra/Fehéregyházára is ekkor kezdenek járni emlékezni, Haller Ferenc gróf bekerítteti a csatában elesett honvédek tömegsírját, és folytatódik a kutatás Petőfi sírja után.

Miközben egyre erősödik a szabadságharc legendája, emlékiratok hagyják el a sajtót országszerte, a marosszéki és városi Honvéd-egylet többször is kérelemmel ostromolja a képviselőházat, a pesti Központ Honvédegyletet. Anyagi támogatást kér, gondoskodást, ispotályban helyet a vidéken élő és elnyomorodott, elaggott 48-asok számára. Az 1881. március 6-i kérvényt Borosnyai Pál, az egylet elnöke írja alá. A főváros széttárja karjait: sajnos nincs elegendő forrás, ők is nehéz helyzetben vannak.

Kolozsvárott 1873-ban alakul meg a forradalom és szabadságharc megünneplését előkészítő állandó bizottság. Ott már 1873-tól az egyetemi ifjúság áll a megemlékezés, az ünneplés élvonalába, vonul ki az utcára, a Házsongárdi temetőbe, tart gyűlést az egyetem előtti téren a Farkas utcában. Emlékezik a nagy napokra, a szabadság kivívására és a harcok diadalára, de a vérbe fojtás/megtorlás keserűségére is. Rendszerint a jogi kar diákjai közül kerülnek ki az ifjúság szónokai. 1888-ban, akárcsak Vásárhelyen, nagyobb szabású ünneplés zajlik a forradalom kitörésének 40. évfordulóján a Redutban és a színházban.

1868-tól 1877-ig kilenc év múlik el. Senkinek sem sietős, mikor végre azon esztendő november 22-én a budapesti–vásárhelyi Bem-szoborbizottság eredményt hirdet. A győztes alkotás Huszár Adolf szobrász pályaműve. A következő év februárjában szerződést kötnek a szobor alkotójával, június 20-án a szoborbizottság Knöpfler Vilmos és Antal László javaslatára a szobrot arccal a Görög-háznak fordítva fogja elhelyezni, és 1880. október 17-én sor kerül a felavatásra. Ezen részt vesznek Bem még élő nővérei is, akik Lengyelországból érkeznek a távoli Vásárhelyre. Idehozatalukra Kerekes Sámuel, a Marosvidék agilis szerkesztője pénzalapot teremt adományokból, ui. a nővérek nagy szegénységben élnek. Ebből az alkalomból egy díszes albumot is összeállítanak, jeles személyek is írnak bele, ám a Bem-album a nyomdai kapacitás szűkös volta és az anyagiak hiánya miatt csak két évvel később jelenik meg. (Ugyancsak ekkor teszi közzé Imreh Sándor kollégiumi nyomdász a már említett honvédtiszti visszaemlékezéseit.)

Még az avatást megelőző hetekben, pontosabban szeptember 19-én a szoborbizottság Borosnyai Pál elnökletével összeül. Az elnök bizalmasan közli a tagokkal, hogy nyomatékos figyelmeztetés érkezett kormányközeli köröktől, a honvédelmi minisztériumtól, hogy ne rendezzenek országos ünnepséget a „rebellis generális” szobrának leleplezésekor. Attól tartanak odafönn, hogy idelenn az ünnepség antidinasztikus tüntetéssé fajulhat. Mind a közös hadsereg tisztjeinek, mind a honvédségnek megtiltják, hogy egyenruhában jelenjen meg a főtéri rendezvényen. 

Október 4-én Borosnyai Pál bemutatja az ünnepség forgatókönyvét. Beszámol arról, hogy kiknek küldtek meghívót. A kormánykörök tilalmával dacolva országossá szélesítik az ünnepséget. Szász Károly alkalmi ódával emlékezik Bem apóra, gróf Teleki Sándor, ’49 hőse, Petőfi barátja bejelenti részvételét a vásárhelyi szoboravatáson. Közben megszólalnak az ellendrukkerek. A kolozsvári Kelet „gyáváskodással” vádolja a szoborbizottságot, mire a bizottság erélyes válaszlevélben utasítja rendre a tiszteletlen újdondászt. Györfi Pető, az egykori XII. honvéd önkéntes zászlóalj tisztje felszólítja bajtársait, hogy gyülekezzenek az avatás napján a Szentmiklós utcai Oroszlán vendéglőben, és testületileg vonuljanak le a Nagyközön át a Piactérre a szobor előtt tisztelegni. A szoboravatásra szánt koszorúkat, köztük a kollégiumét, az Önkéntes Tűzoltó-egyletét és az izraelita hitközségét a helyi kereskedők közszemlére teszik kirakataikban. Az ünnepségen ott van az MTA, a két magyar egyetem (Bp. és Kvár), a nagyváradi és nagyszebeni jogakadémia, a nagy idők tanúi és még élő résztvevői. Az ellenzék koszorúit id. Ugron Gábor és Orbán Balázs helyezi el. A Marosvidék szerint 15 ezer ember gyűlt össze, 48 koszorúval övezték a szobrot és vaskerítését. Ez az ünnepség figyelmeztette a várost, hogy reális közigény mutatkozik 48–49 emlékének rendszeres felelevenítésére tömegrendezvényeken.

1883. március 30-án a város vezetői táviratban köszöntik a nyolcvanéves Kossuth Lajost, aki Turinból köszönetét fejezi ki a jókívánságokért. A törvényhatósági közgyűlés indítványozza, hogy Kossuth Hálanyilatkozatát szerezzék meg eredeti formában vagy hiteles másolatban, és helyezzék el a város levéltárában a legbecsesebb okiratok mellé. Sőt a kinyomtatására is javaslatot tesznek, legalább 1000 példányban, ami könyvárusi forgalomba is kerülne. Szereztessék meg Kossuth életnagyságú arcképe – mondják ki –, melynek helye legyen a városi közgyűlés terme. Lázár Ádám valóban meg is szerzi a Hálanyilatkozatot, majd 1885. március 31-én, Kossuth Lajos születésnapja alkalmából a megyei közgyűlés termében ki is függesztik Barabás Miklós festményét. (A festménynek a művész által készített, hitelesített változata Sepsiszentgyörgy múzeumában megtekinthető).2*

A Petőfi-kultusz jegyében kerül sor 1884. szeptember 28-án a Petőfi-emléktábla leleplezésére a Görög-ház (Takarékpénztár) homlokzatán – mely Jablonszki Vince kőfaragó munkája. Imreh Sándor az MTA-hoz hosszabb beadvánnyal fordul, amelyben azt állítja szemtanúkra hivatkozva, hogy Petőfit élve temették el a csatatéren, sőt pontosan megjelöli a költő nyughelyét (!). Az MTA az egyéb gyanús, hitelt alig érdemlő Petőfi-tanúságok, legendák, állítások közé süllyeszti, válasz nélkül hagyja porosodni (1885. június 15.). 

1887-ben Petőfi utcát kap nálunk, Kossuth csak 1893-ban, Bernády György javaslatára. Kossuth különben 1888. április 30-án elnyeri a városi közgyűlés közfelkiáltással megszavazott javaslata alapján a díszpolgári címet. (Noha soha nem járt Vásárhelyen.) Ezzel szemben 1889-ben Kerekes Sámuel szerkesztő és gyakorló hazafi a város küldöttségének élén felkeresi Turinban az agg kormányzót. Teszik tiszteletüket a mondott év július 5-én. 1894-ben pedig, Kossuth temetésén a város három személlyel képviselteti magát hivatalosan Budapesten. A küldöttség egyik tagja Bernády György. 

Végül is marad a kérdés: mikor ünnepelték meg Marosvásárhelyen először március 15-ét? 

A már többször is elénk kerülő szerkesztő, a pesti származású, de Vásárhelyen tanító, majd lapot kiadó, grafomán Kerekes Sámuel hírlapjában, a Marosvidékben már többször is célzott arra, hogy meg kellene emlékezni a forradalom kitörésének napjáról. Jóban van a polgármesterrel, a 48-as veterán Győrfi Petővel, aki felvállalja az ünnepség fölötti védnökséget. 1888. március 15-én a kollégium ifjúsága, a kereskedő ifjak társasága, a polgárok, akik önként csatlakoznak a megemlékezéshez, a forradalom kitörésének 40. évfordulóját és a sajtószabadságot ünneplik. A megemlékezések fő helyszíne a Református Kollégium épülete. De már kora reggel a tűzoltózenekar zenés ébresztővel járja be a város főbb utcáit, a sokaság egyre gyülekezik a főtéri Bem-szobornál – ideális helyszín harminc évig, 1918-ig –, szemben a régi városházával. Az emlékezés vezérszónoka Győrfi polgármester, a Honvéd-egylet elnöke, a XII. honvéd zászlóalj egykori parancsnoka. Szavalatok hangzanak el, Petőfi kimaradhatatlan, himnuszéneklés, este közvacsora.

A következő évben, 1889-ben – ha annak az első rendezvénynek volt némi ad-hoc jellege, akkor ezúttal Győrfi nem bízza véletlenre az ünneplést, már március 8-án, tehát bő egy héttel korábban értekezletre hívja össze a városházán azokat, akikre számítani lehet az ünneplés lebonyolításában. A Marosvidék főszerkesztője, Kerekes főszerepet játszik a mozgósításban, az ünnep értelmét, értékét, fontosságát magyarázza meg a résztvevőknek. Nem, még nem állami ünnep, a város a saját kezdeményezésére támaszkodik. Felvonulnak az iskolák, az egykori résztvevők, a polgárság a Bem-szobornál sereglik össze, az Apolló épületében nagygyűlésen vesz részt. Este százszemélyes vacsora, pohárköszöntők, éljenzés a Domokos Dénes-féle szállodában (a mai Bolyai téren). Elnököl br. Bánffy Zoltán főispán. Ő képviseli gr. Tisza Kálmán kormányát. Ettől kezdve minden március 15. kivételes nap a város életében. 

1894. április 22. A Marosvidék hasábjain Bernády György ifjú jogász és a városi közélet jövendő nagy reformátora, építője azt javasolja húsz nappal Kossuth temetése után, hogy szobrot kellene állítani a század legnagyobb magyar politikusának. Nyolc napra rá meg is alakul a szoborbizottság. 1897. december 4. A mondott bizottság – ekkor már van némi pénz a szobor megrendelésére – Köllő Miklós budapesti (gyergyai) szobrászt bízza meg Kossuth egész alakos szobrának elkészítésével. Ugyanazon hó 13-án megkötik a szerződést – Köllő 10 ezer forint ellenében vállalja a munkát. A következő év novemberében Köllő bemutatja egy szakemberekből és a városi képviselőkből álló bírálóbizottság előtt műtermében, Budapesten a szobor makettjét. A zsűri tagjai között ott található a korszak „sztárszobrásza”, Fadrusz János is. 1899 májusában elkészül a szoborral. A talapzathoz Gyergyóditró önként ajánlja fel a kitermelt követ. Az avatásra június 11-én kerül sor. Ezen az ünnepségen jelen van a kormányzó fia, Kossuth Ferenc is, aki a város egyik parlamenti képviselője is volt.

Attól kezdve három helyszíne van az ünnepségeknek: a főtéri két szobor közötti térség, illetve a Görög-házig terjedő térszakasz és a Székely vértanúk emlékoszlopa, ahova a polgárok, ifjak kigyalogolnak, koszorúznak, beszédek hangzanak el, játszik a honvéd- vagy a tűzoltózenekar. Beszédet mond a kormánypárti és az ellenzéki, a polgármester és a város (megye) parlamenti képviselője, tanárok, szerkesztők, a meghívottak. Este díszvacsora. Kivilágított kirakatok, ablakok. Zászlódísz. Fáklyásmenet.

1892-től gyakorlatilag a világháború kitöréséig, sőt 1916-ig Bernády György előértekezleten határozza meg az ünneplés rendjét, már-már rutinosan szervezi meg március idusának ünnepét, emlékeznek meg Petőfi ittjártáról és haláláról. A várost kivilágítják, a háztulajdonosokat felkérik, hogy lobogózzák fel otthonaikat, a középületek ugyancsak zászlódíszbe öltöznek, az iskolák versengenek egymással Petőfi és a forradalom-szabadságharc megünneplésében, kokárdák és virágok. Minden, ami az ünnep külsőségeihez kell. Hogy belsejükben mit éreztek a polgárok, arról az ünnepi/alkalmi, Petőfit utánzó verseken, klapanciákon túl csupán a hírlapok s egy-egy kortárs fennmaradt levele(i) tudósít(anak). 

A közművelődési palota belsőépítészeti tervében szerepel Petőfi és Kossuth arcképének Róth Miksa műhelye által készített vitro-portréja. És emlékezteti a város lakóit a nemzet nagy költőjére az a kis plakett is a plébániatemplom szomszédságában, amelynek a politikai ostobaság a legrövidebb létet engedélyezte 1912-től 1919-ig. 

1* https://mek.oszk.hu/04800/04804/html/171.html. Lábjegyzetben  hozzáteszi: „De nem sokáig fog hiányozni, mert aláírás útján szép összeg gyűlt egybe egy oda állítandó emlékoszlopra.” 1869.

2* A Ceauşescu-diktatúra éveiben is ki volt állítva név nélkül. Felirata ennyi volt: Nicolae Barabás: Portret de bărbat (Férfiarckép).