A Bengáli-öböl (2.)

Egy rejtett világ varázsa (8.)

Az utolsó napot a strandon akartuk tölteni. Egy internetes oldalon a következőt olvastam: „A puha, aranyszínű homok, a kristálytiszta víz és a kellemes szellő nyugodt légkört teremt. A strand tiszta és jól karbantartott, tökéletes napozásra, úszásra és pihenésre. A Bengáli-öböl festői kilátása lélegzetelállító, különösen napkeltekor és napnyugtakor.”

A realitás kijózanított. A puha, aranyszínű homokon napozó vendégek között sétáltattak egy felcifrázott tevét, aminek a hátán ujjongó gyerekeket fényképeztek elragadtatott szüleik. A szemét ugyan csak a strand szélén halmozódott, de a vízben sokan lubickoltak. Vagy ötszáz méterrel arrébb viszont néptelennek tűnt a kilométer hosszú aranypart. Valószínű erről számolt be az ismeretlen cikkíró. 

A strand peremén halászkunyhók ébredeztek a korai napsütésben. Előttük gyerekek játszadoztak a finomszemcsés homokban, de minél közelebb értünk az álomparthoz, annál több hulladék éktelenkedett körülöttünk. A néptelen parton egy fiatalember guggolt a messzeségben. Közeledtünk hozzá. Amikor csak néhány lépésre voltunk tőle, barátságosan mosolyogva megérdeklődte, honnan jövünk – amíg alatta egy barna halmocska növekedett. Ezek az emberek másként viszonyulnak testfunkcióikhoz, mint mi, húzott tovább a barátom. 

Lassan közeledtünk Chennaihoz. Ez a város engem abszolút nem érdekelt. Számomra egy közlekedési csomópontot jelentett, ahová meg kell érkezni, s ahonnan hamar el kell menni. Igazságtalan személyes vélemény, de fantáziámat inkább egy kis falu izgatta: Mahabalipuram. 

Már otthon is hallottam róla, de nem foglalkoztam a leírásokkal, mert messze fekszik az eredetileg tervezett utunktól. Csak arra emlékeztem, hogy a helységet tíz évvel ezelőtt még nem ostromolták a turisták, megtartotta sajátos egyedi szellemét. Reggel az ember találkozik a piacon az asszonyokkal, akik hajukba tűzött jázmingirlandokkal friss zöldséget vásárolnak, s a bódék előtt teázó férfiak szívesen csevegnek az idegenekkel. Napközben minden udvarban hallani a kis kalapácsütések zaját, a kőfaragók muzsikáját: ding-ding, ding-ding. Valahogy olyan csábítóan hangzott, mint egy nyárádgálfalvi vakáció gyermekkoromban. 

Odamentünk. A tengerpart hatalmas sziklaformációi között lapuló falu kis várossá vált, sehol sem csengett a kalapács, több turistát láttunk, mint jázmingirlandos leányt, s még a helység neve is megváltozott. Mamallapuramnak hívják. 

A falusi romantika elfakult, de kősziklái megmaradtak. 

A kőfaragókat kitelepítették a város peremére. Ott sivítanak a csiszológépek. Az útszélen és az udvarokon túlméretezett istenalakok várnak vevőikre. De a figyelmesebb látogató talál közöttük szerény kis szobrocskákat, modern művészi munkákat is. 

A technikai fejlődést az istenek is értékelik. Egy utcaszéli szobor Ganeshát, a siker és az akadályok elhárítójának istenét egy Apple laptoppal ábrázolta.

 Meglátogattunk egy inkább szoborgyárszerű műhelyt. Sétáltunk a szentek galériájában, s feltűnt, hogy mindeniknek hiányzott a szembogara. Szinte kísértetiesen hatottak reánk a vak istenek. Ennek vallásos oka van, világosított fel minket a műhely tulajdonosa. A hinduk tiszteletlennek tartják, ha valaki egy isten szemébe néz. Ezért a szobrász csak végső rendeltetési helyükön vési ki a pupillát – a mű mögül, tükör segítségével. Ilyen egyszerűen oldják meg a dilemmát: az isten most már mindent lát, a hordárok és alkotók is alázatosak maradtak. Mindenki elégedett.

A tulajdonos megmagyarázta nekünk az alkotási folyamatot is. A munka oroszlánrészét elektromos gépek segítségével végzik a falu kőfaragói. Pillanatnyilag hatvan embert foglal le ez a munka. Túlságosan drága, sopánkodott a pasas, de már megrendelt egy CNC gépet (ding-ding, ding-ding … mi lesz belőletek?). Csupán a finom munkát veszik át a művészek. Egy munkapadhoz vezetett minket, ahol a szobrász egy kecses női alak száját formálta. A poros asztalon fénykép feküdt. A szobor arca egyértelműen hasonlított a fotóra. Az indiai kliens azt kívánta, hogy Sarasvati, a bölcsesség, a nyelv és az irodalom istennője, őrizze meg felesége szépségét… Kőbe vásott istenek, szerelmek pörgetik ám itt a pénzérméket. Lényegtelen, érdekes volt.

Csellengésünk során felfedeztünk egy egyszemélyes manufaktúrát is. Egy fiatalember csiszolta a kőtömböt egy tó partján. Elmesélte, hogy nincsen kedve a „futószalag-munkához”. Ott több pénzt kapna, de abból is meg tud élni, amit így keres, s legalább ő lehel életet a kőbe. Kíváncsian vizsgálgattuk munkáit: idealista vagy tehetséges? Azt hiszem, hogy mi egy tehetséges idealistára bukkantunk – de nemcsak reá, hanem egy évszázados művészi tradíció nyomaira is. A kb. 16.000 lakost számláló település olyan, mint egy meghívólevél a világ minden műkedvelőjének. 

Feltételezhető, hogy az egykori szobrászok a sziklatömbökön próbálták ki új stílusú elképzeléseik technikáját, hatását. Legalábbis erről tanúskodik egy templomcsoport, az Öt ratha. A rathák egyetlen monolitból kivájt, körmeneti szekér alakú templomok. A bejárat könnyedségét kőbe faragott pillérek segítségével érték el. A falakat és oszlopokat domborművel lepik be. Feltűnő, hogy a VII. század mesterei mindeniket különböző stílusban építették, díszítették. A szakemberek azt állítják, hogy sohasem használták egyik istenházát sem vallási célokra. Mégis, vagy talán ezért is, mély tisztelettel szemléltük a műveket. Milyen mélységes hit árad belőlük, micsoda művészi tökély rejlik részleteikben!

Még meg sem emésztettük a látottakat, s máris a következő csoda kapuja előtt álltunk. Hosszú sétányon lépkedtünk Dél-India egyik legrégebbi szabadon álló kőtemploma felé. Élveztük a tiszteletet parancsoló látványt. A Shore Temple, Parti templom, a VII. század végéről származó monumentális építmény egy sziklás kiemelkedésről emelkedett a felhőtlen égbe. Micsoda örömmel tölthette el a régi tengerészeket, amikor a piramisalakú szent hely csúcsa felbukkant a láthatáron! A XIX. század végéig, amikor az első világítótornyot felállították, a templom után tájékozódtak a hajók. A régészek feltételezik, hogy eredetileg hét templom létezett egy tíz kilométeres sávon, de az óceán romboló erejének csak a Parti templom tudott ellenállni. 

A Pallava Birodalom alatt nem csak a délkelet-ázsiai kereskedelem virágzott. Abban az időszakban építették a környék legtöbb remekművét is, melyek manapság az UNESCO világörökségéhez tartoznak.

A természetes, részben bizarr formájú sziklatömbök megmozgatják az ember fantáziáját. Például az egyik kedvelt fotómotívum, egy 250 tonnás kőszikla alig érinti a földet. Csodával határos, hogy nem gurul le a lejtőről. Krisna vajgolyójának nevezik az emberek. Lenyűgöző barlangtemplomok mellett sétáltunk a Ganga földre szállása nevű gigantikus szabadtéri domborműhöz. (Ganga a Gangesz isteni megszemélyesítése.) 

Valamikor réges-régen Bhagiratha király le akarta mosni népe lelkéről a bűnöket, és a földre vezette a Gangesz folyót. Nagy árvíz öntötte el a tájat, az egész földkerekséget el akarta nyelni az áradat. Sok nyomorúságot és halált hozott a vízözön. A király vezekelt Shivánál, könyörgött hozzá, legyen szíves, mentse meg a közelgő világvégétől. A Fennvaló meghallgatta a király kérését: leszállt a földre, haját lenyújtotta az árba, s az isteni haj megszelídítette a tomboló folyamot. Az isten jóságos volt, megmentette az emberiséget – mit is érnének az istenek az emberek imádata nélkül? 

Ezt a regét mesélik el a domborművek egy 33x12 méteres kősziklán.

(Folytatjuk)

Eigel Gabriella